A magyar futballban edzőt váltani annyi, mint tíz deka párizsit venni a sarki közértben. Ez a valóság... Az edzőcserék mögöttes érzelmeinek vizsgálata is nagyjából kimerül annyiban, mint amikor a pult túlsó oldaláról megkérdik: egyben vagy szeletelve, illetve, lehet-e két dekával több? Ez a monoton rutin...
Az, hogy a magyar futballban miért fajult idáig a helyzet, nem e néhány soros jegyzet témája, a lényeg azonban – mint tíz deka párizsi a zsírpapírba – bepréselhető néhány mondatba is. Az évtizedek óta hallott, „a felek közös megegyezéssel bontották fel a szerződésüket” kezdetű kamu, azaz az őszinteség hiánya sikeresen silányította közhellyé a szenvedélyességet, pedig az edzőt (a magyar edzőt is) lehet szeretni és védeni.
A minapi győri váltás kapcsán legalábbis erről árulkodnak az ETO meghatározó játékosának számító Stark Péternek a szavai. A hátvéd ritkán vállalkozik arra, hogy nyilatkozzon, így megszólalásai megérdemlik a figyelmet. Most a következőket mondja, mégpedig annak apropóján, hogy ugyebár Egervári Sándort kirúgták az ETO-tól, s külföldön keresik az utódját: „Garami József mellett Egervári Sándort tartom a legjobb magyar edzőnek, többek között azért, mert harmincévesen is tudtam tanulni tőle (...); Ha már külföldi edzőt hoznak, akkor legalább Lothar Matthäust csábítanák ide (…); Magyaredző-párti vagyok, nem hiszem el, hogy idehaza nem találni olyan szakembert, aki ne lenne alkalmas az ETO irányítására (...).”
Lehet persze vitatkozni a tizenkilencszeres válogatottal (ha másért nem, hát azért, mert a kiszemelt szerb Dragoljub Bekvalac éppenséggel motivált, s keménykezű edző hírében áll), azonban végre egy hang, amelyik nem a régi kotta alapján szólal meg. A fenti mondatok alapján a kérdés ugyanakkor az, hogy vajon a közeg elfogadja-e, ha egy játékosnak van véleménye, vagy az őszinteség a szokásos reakciót váltja ki: inkább csússzon be jó ütemben! Persze, csússzon be jól, azonban a mondatok üzenete lehet az is, hogy a futballista sem tárgy – még akkor sem, ha mifelénk is fene nagy a profizmus...