Ne legyen vér a füvön!

Amikor az argentin válogatott tagjai nem egészen egy hónappal ezelőtt kifutottak a santiagói Nemzeti Stadion gyepére, tán eszükbe sem jutott, milyen szörnyű titkokat hordoz a hely. A pályán, amelyen Lionel Messiék a Chile elleni, végül 1–0-ra elbukott világbajnoki selejtezőjüket játszották, 35 esztendővel ezelőtt heteken keresztül kínzások, vallatások, kivégzések zajlottak. Talán nincs még egy olyan sportpálya a világon, amelyet ennyire megszentségtelenített volna a politika: a 66 ezres arénában 1973. szeptember 11. és november 9. között koncentrációs tábort működtetett az Augusto Pinochet-féle államvezetőség.

„Legyőztük Argentínát, és az a furcsa, hogy a díszpáholyban most együtt ünneplők közül annak idején sokan ellenségként gyötörték egymást ebben a stadionban – mutatott rá az ellentmondásos helyzetre 2008 októberében a tábor egyik túlélője, a ma a La Nación újság szerkesztőjeként dolgozó Alberto Gamboa. – Ebben az országban az erőszak megtorlatlan maradt, így az egykori kínzó és megkínzott gyakran a közértben találkozik egymással. Az eset egyébként tényleg megtörtént. Amikor a pultok között észrevett korábbi fogvatartóm, odajött, mosolyogva megölelt, és azt mondta: »De jó, hogy látlak!«.”

Futballmeccs helyett embertelen vallatások

A chileiek szeptember tizenegyedikéje során, 1973-ban a hadsereg, a légierő, a hajóhad és a rendőrség parancsnoka a Szovjetunió támogatását élvező Salvador Allendével szemben pucscsot hajtott végre. A megbuktatott elnök a központi hatalom épülete, a Moneda-palota bombázása közben meghalt – állítólag öngyilkos lett –, az ország élére álló katonai junta vezetőjévé Pinochet tábornok lépett elő. Ma már nyilvánvaló, a fordulat a hidegháború újabb epizódja volt, a puccsisták mögött ott állt a CIA és az Egyesült Államok.

Akit aznap reggel az utcán találtak a járőröző katonák, bevitték a stadionba, ahol végül mintegy negyvenezer embert tartottak fogva. A férfiakat a pályára és a lelátókra, a nőket az öltözőkbe terelték, a vallatások és a kivégzések a folyosókon és a mellékhelyiségekben folytak.

„Hétszer kínoztak meg tizenöt nap alatt – mondta Gamboa. – Elektrosokkot kaptam különböző testrészeimre, legtöbbször a nemi szervemre. Rettenetesen fájt. Azt kérdezték, hova rejtettem a fegyvereimet. Hülyék! Nem tudták, hogy az újságírónak a toll a legveszélyesebb fegyvere. Próbáltam magyarázni nekik, hogy számomra az jelentette a boldogságot, amikor futballmérkőzésekről tudósítottam ugyanebben a stadionban. Nem értették meg – jött a következő áramütés.”

Visszaemlékezések szerint naponta negyven-ötven ember nevét olvasták be a hangosbemondóba, őket egy utolsó vallatás után szabadon engedték, feltéve, ha aláírják a papírt, hogy nem érte őket bántódás. A kivégzéseket legtöbbször éjszaka hajtották végre, senki sem látta őket, a borzalmakról a gazdátlan cipők halma árulkodott. Mintegy ezerötszáz pár lábbeli maradt a gyepen.

A hazaiak ragaszkodtak a fővárosi helyszínhez

November elején azonban kiürítették a stadiont, hiszen 21-én már újra labdarúgó-mérkőzésnek kellett otthont adnia. A chilei válogatott a Szovjetunióval játszott vb-pótselejtezőt, a feszült diplomáciai helyzetben – és a játékvezető hathatós segítségével – elért moszkvai 0–0 után a dél-amerikaiak joggal bízhattak a bravúrnak számító továbbjutásban. (Az első meccsről csak annyit: bár a chilei játékosok az aggályok ellenére nem váltak politikai túszokká, a szovjet vámosok kettejüket azért néhány órára lekapcsolták a reptéren, mondván: az arcuk nem hasonlít az útlevélben szereplő igazolványképre.)

Felvetődött, hogy a körülményekre tekintettel a visszavágót a Nemzeti Stadion helyett inkább Vina del Marban játsszák, ám felsőbb utasításra ezt nem engedték meg: „Vagy Santiagóban lesz a meccs, vagy sehol!”

A futballtörténelem legszomorúbb chilei gólja

Ami a legkülönösebb a történetben, hogy a FIFA-illetékesek október végi (!) stadionbejárása alkalmával játékra alkalmasnak találták a pályát.

„Körbesétáltak a gyepen, távolról vetettek egy pillantást a lelátón raboskodókra, majd jelentésükben zöld utat adtak a rendezésnek – mondta később Ore Barrales, aki szervezőként szemtanúja volt a jelenetnek. – Az ellenőrzés előtt a szövetség különös figyelmet fordított arra, hogy a füvön ne látszódjon vérnyom, a foglyok többségét pedig az öltözőkbe zsúfolták a katonák, közülük néhányat a bejárás közben lőttek agyon. A nézőtéren a gyanú elterelése végett csupán néhány tucat embert hagytak, akiket a FIFA-nak adott tájékoztatás szerint igazoltatás céljából tereltek össze, mert nem voltak papírjaik.”

A semleges helyszínt javasló Szovjetunió közleményben tudatta, hogy „szovjet sportember erkölcsi megfontolásból nem léphet pályára Santiago chilei hazafiak vérével szennyezett stadionjában”, és a kialakult helyzetért a felelősséget a FIFA-ra hárította. Oleg Blohin, a szovjet válogatott akkori játékosa szerint helyesen határoztak: „A moszkvai találkozó után a csapattal megbeszéltük, hogy nem akarjuk lejátszani a visszavágót abban az országban, amelyet Pinochet vezet. Tartottunk a chilei úttól, és végül a szövetség is támogatta a döntést.”

November 21-én sor került a sportág legabszurdabb mérkőzésére. A santiagói Nemzeti Stadionban helyet foglaló 18 ezer néző előtt a rendőrzenekar lejátszotta a himnuszt, felvonták a zászlót, s a játékvezető jelet adott a kezdésre. Mivel ellenfél nem volt, a pályán lévő chilei játékosok kényelmesen elpasszolgatták a labdát a „szovjet” kapuig, ahol Francisco Valdés megvárta, míg a fotósok beállítják masináikat, majd jobbal a hálóba belsőzött. Az azóta „Chile legszomorúbb góljaként” emlegetett találat után nem volt, aki elvégezze a középkezdést, ezért a bíró lefújta a találkozót. A FIFA végül 2–0-val a hazaiaknak igazolta a mérkőzést, így Chile kijutott az 1974-es világbajnokságra.