gája, ő sem hajlik az önkéntes távozásra – ahogy mondta, „még tíz nullás vereség esetén sem”.)
A kapitányok magányos harcosok, és körükben vannak olyanok – például Domenech vagy Piturca –, akik tudatosan nem keresik a közvéleményformálók kegyeit; ők bíznak benne, hogy eredményeik majd önmagukért beszélnek. Csakhogy nagyon keveseknek sikerül egyenes derékkal és mindenki elvárásainak megfelelően végigmennie az úton (hosszú és sikeres kapitánykodásra, illetve látványos bukásokra is felsoroltunk néhány példát). Mint a Domenechhez intézett, fentebb idézett kérdések sugallják, rendkívül sok érdek ütközik olyan, látszólag egyszerű felvetésnél is, hogy elég rátermett-e a nemzeti futballcsapat szakvezetője – ilyen közegben egy megosztó személyiség hátrányos jellemvonásai pillanatok alatt felnagyítódnak.
Az edzői életformában meglehetősen járatos – és tapasztalataiból jó néhányat olvasóinkkal is megosztó – Mezey György úgy fogalmaz: nívós futballal büszkélkedő országban természetes módon választódik ki a legmegfelelőbb kapitányjelölt. A magyar szakember az angliai példára is felhívta a figyelmet: az olasz Fabio Capello (és korábban a svéd Sven-Göran Eriksson) kinevezésére éppen a szembenálló hazai szekértáborok semlegesítése, az integráció érdekében került sor.
„Eriksson esete azt mutatta, hogy a recept nem automatikusan üdvözítő, ami viszont nem jelenti azt, hogy Capello is kudarcra van ítélve” – érzékeltette a helyzet bonyolultságát a volt magyar kapitány.
Ami viszont a napnál is világosabb, és az európai adatokat összesítő grafikonunk is tanúsítja: szemben a régi daliás időkkel, manapság gyorsan lejár a kapitányok szavatossága. Mégis mindig akad, aki vállalja a munkát. Sokszor a szakma legnagyobbjai közül. Mert a pénzben aligha kifejezhető dicsőség parányi esélye úgy is csábító, hogy közben millióknak adatik meg az időnként kíméletlen és megalapozatlan számonkérés lehetősége.
