A várt pekingi eredmények elmaradása megerősített abban, hogy nem lehet elodázni a radikális szemléletváltást: a hazai sport megújítása megköveteli, hogy felhívjam a sporttársadalom minden szereplőjének figyelmét a mentális felkészülésre. Nem célom bárkit is megbántani, tisztelem a sport élvonalában dolgozó versenyzőket és szakembereket – egy rossz (igaz, saját maguk által is fenntartott) rendszer áldozatainak tekintem őket. Mégis, bizonyos dolgokon alapjaiban változtatnunk kell!
A nálunk honos mentális felkészítésről elmondható, hogy hiába vannak kiváló sportpszichológusaink, ha az edzők, a sportvezetők sportlélektani képzettsége, kulturáltsága megmosolyogtató. Márpedig egy professzionális rendszerben a versenyzőkkel foglalkozóknak kell a sportolókkal megértetniük a lelki tényezők fontosságát, és beilleszteni a mentális képzést a mindennapi munkába. Sajnos azonban még mindig ott tartunk, hogy sokan úgy tekintenek a pszichológusra, mint valami megfoghatatlan csodabogárra. Arról persze nem csak a szövetségekben dolgozók tehetnek, hogy egyre csökken az olimpiai játékokon a magyar sportpszichológusok száma: Sydneyben négyen voltak ott, Pekingben már csak ketten dolgozhattak. A MOB-ot nem szeretném vádolni, ugyanakkor a németeknél már nyolc éve húsz(!) pszichológus kísérte végig a játékokat, az idén már negyven, az amerikaiaknál pedig egyedül Michael Phelpsnek ketten segítettek!
A kézis lányoknak is jót tett a konzultáció
Több mint elgondolkodtató: miközben Pekingben a két kiváló, tapasztalt magyar pszichológus egyike a vívóktól rohant át a női kézilabdásainkat lelkileg helyre tenni, a holland női vízilabdások mellett dolgozó kollégának több mint egy év állt rendelkezésére, hogy az olimpiai selejtezőn túljutó lányokból csapatot építsen. A magyar kézis lányok a pszichológiai konzultáció után látványos formajavulást mutatva lehengerelték Romániát, majd a negyedik helyen végeztek. A holland vízilabdások olimpiai bajnokok lettek… Egyébként mulatságos volt hallani a kézilabda-szövetség vezetőjének hálálkodását – vajon akkor miért nem hallatta a hangját, amikor a legutóbbi vb előtt egyik világsztárunk kijelentette, hogy nekik ugyan nem kell pszichológus, hiszen ők összetartó és jó csapatot alkotnak (a nyolcadik helyen végeztek a lányok…).
Sajnos nem volt senki, aki a bonyolult, testileg-lelkileg kimerítő válogatózás és az érzelmileg borzasztóan megterhelő edzőváltás után pszichológust hívott volna a kajakos Kovács Katalin mellé. Kati személyében hihetetlenül szorgalmas és ugyanakkor szerény, alázatos, igazi sportembert tisztelhetünk. Valószínű azonban, hogy érzékeny nőként nem tudta a körülötte és benne csapdosó érzelmi hullámokat megfelelően kezelni, egy-egy pillanatban teljesen kikapcsolni. E hullámok talán a számára legkritikusabb időben, az egyes döntője előtt és alatt erősödhettek fel, kioltva a harci tüzet, fizikai erőtlenségbe, mentális blokkba taszítva a versenyzőt. (Sportemberi nagyságát és Janics Natasa hatását az alig egy órával később párosban szerzett aranyérem igazolja!)
Vajda Attila edzője, Vécsi Viktor nem bízta a véletlenre a versenyzőben és a versenyző körül zajló lelki folyamatokat. Bár Attila óriási tehetség, kivételesen jó versenyzői alkat (bizonyos mentális technikákat már korábban is ismert), edzője addig ügyeskedett, amíg a sportoló elfogadta a pszichológus személyét, és megtanulta a maga javára fordítani a segítségét. Attila az első foglalkozásunkon sokatmondóan így fogalmazott: „A legjobb akarok lenni! Ha a pszichológus csak egy százalékot is javíthat a teljesítményemen, miért ne venném igénybe?” Januárban kapcsolódtam be abba a csapatmunkába, amelyben – ideális esetben – a sportoló körül ott dolgozik az edző mellett az orvos, a dietetikus, a masszőr, a gyógytornász, sőt – tőlünk nyugatra – a jógaoktató, esetleg külön pilatesedző is! (A 2006-ban világbajnoki harmadik német labdarúgó-válogatott és a Pro Recco pólócsapata évek óta az európai elitbe tartozik, mindkét csapat alkalmaz jógaoktatót, a világ élvonalába tartozó triatlonosok, futók az alapozó időszakban pilatesedzéseket végeznek.)
„Beprogramozták” a kellő érzelmi állapotot
Pszichológusként Attila személyiségének kiegyensúlyozásában, társas – így az edzőjével való – kapcsolatainak fejlesztésében és az önszabályozó technikák elsajátításában tudtam segíteni a kezdeti időszakban. A versenyek közeledtével előtérbe kerültek az aprólékosan felépített versenyforgatókönyvek („Mi történik majd?”; „Mikor mire figyelek, mire gondolok?”), majd a rajtnál kívánatos érzelmi állapot „beprogramozása” következett. A közös munka során Attila finomíthatta azokat a gondolkodási technikákat, amelyek révén minden mást kizárva, csakis a megfelelő mozdulatokra és az optimális erőkifejtésre koncentrálhat. Így volt képes az olimpiai döntőben feloldódni a mozgásban, így tudta a lehető legtöbbet kihozni magából. (Érdekesség: külön felkészültünk arra az esetre is, ha előtte a magyar csapatból még senki nem nyer aranyérmet…)
Menedzserszemléletű vezetők nélkül nem megy
Megnyugodva engedhettem el Pekingbe a versenyzőt és edzőjét, abban a tudatban, hogy Vajda Attila tökéletes testi-lelki állapotban, magas szintű szervezeti és környezeti egyensúlyban van. Az edző biztos lehetett benne: mindent megtettek a győzelemért. A siker nem maradt el, amiben lehet, hogy csak egy százalékban, de a pszichológus munkája is benne volt. Örülök, hogy velük dolgozhattam, megtiszteltetés és óriási élmény volt. Az persze bosszant, mégpedig nagyon, hogy – tudva, hogy számos remek sportpszichológusunk és Attilához hasonló tehetséges sportolónk van – másoknak ez vajon miért nem adatott meg?
Nehéz eldönteni, hogy az edzők, sportvezetők tudása hiányzik-e ahhoz, hogy belássák: a professzionális mentális felkészülés (és maga a pszichológia) nem úri huncutság, hanem ma már nélkülözhetetlen adalék a sikerhez. Esetleg a félelem fogságában, egzisztenciális kiszolgáltatottságuk tudatában a saját munkájuk értékét, szakmai presztízsüket érzik sérülni, ha a pszichológus segítségét is igénybe veszik? Előbbi esetben a szakemberképzéstől kell kezdeni a megújulást, és kellő alázattal, külföldi tanulmányutakon ellesni az igazi profizmust. A megélhetési sportvezető (és sportoló) gondjára pedig csakis az átlátható viszonyok, a nyugodtabb hátteret, a hosszú távú szakmai tervezést lehetővé tevő anyagi biztonság megteremtése jelenthet megoldást. Ez pedig a sportszakmához értő, de menedzserszemléletű vezetők nélkül (akik egzisztenciális biztonságuk tudatában és a hivatalos „politikától” a lehető legfüggetlenebben már csak betenni akarnak a sportba) nehezen elképzelhető. Csakis ilyen menedzsmenttel van esély rá, hogy egyszer elmondhassuk: ügyesen sáfárkodunk az értékeinkkel, és mindazzal a tudással, amink van.
Abban azonban biztos vagyok, hogy jelenlegi viszonyaink között a sportéleten belülről, azaz alulról kell jönnie a változás igényének és kezdeményezésének. Nem várhatunk tovább a „fentiekre”…
A szerző pszichológus, életegyensúly-tanácsadó
