A győzelemtől egyetlen lövésre (folytatás)

Egy eséllyel kevesebb: amint azt a kétezer vendégszurkoló egyike elárulta, kizárható, hogy Ronni Nörvig elkísérte volna a csapatot Budapestre. Nevezett „úrról” érdemes tudni, hogy 2007. június 2-án miatta szakadt félbe a Dánia–Svédország Európa-bajnoki selejtező, miután a 89. percben, 3–3-as állásnál a gyepre szaladt, és lekevert egy taslit a Christian Poulsent ellenfele megütéséért kiállító, egyúttal a látogatók javára tizenegyest ítélő Herbert Flandel játékvezetőnek. A renitens viselkedésével végül a dánok 3–0-s vereségét okozó Ronni Nörvig utóbb arra fogta tettét, hogy mielőtt bevitte volna a jobbegyenest, tizenöt-húsz sört fogyasztott, ezért fel sem fogta, mit művel. Az illetékeseket ez nem hatotta meg: a bíróság húsznapos elzárást sózott a nyakába, a Dán Labdarúgószövetség pedig akkora pénzbírsággal sújtotta, hogy a harcias drukkernek egy darabig nemhogy repülő-, buszjegyre sem futja.

Persze megette volna a fene az egészet, ha minden bizodalmunk abban van, hogy a rivális renitens szurkolója miatt kapjuk meg a három pontot, így a kétévente, vagyis a vb-, valamint Eb-selejtezősorozatok előtt előtörő optimizmussal felvértezve foglaltuk el helyünket a Puskás Ferenc Stadionban – ahogy körbenéztünk, úgy tűnt, még húszezren voltak ezzel ugyanígy (bocsánat, csak tizennyolcezren, mivel a dán vendégdrukkerek aligha szorítottak az 1986-os világbajnokságot követően tetszhalott magyar futball feltámadásáért...). Az első meglepetésről a három barátságos mérkőzésen már túleső, tétre menő összecsapáson most bemutatkozó Erwin Koeman gondoskodott; no, nem arra kell gondolni, hogy a holland szakember egy-egy szál tulipánnal kedveskedett volna a jelenlévőknek, hanem arra, hogy Bodnár Lászlót állította a védelem bal oldalára. Logikusnak tetsző magyarázat volt erre a húzásra: a gyors és rendre befelé cselező jobbszélsőt, Dennis Rommedahlt egy jobblábas bekk képes megállítani. Fájdalom, az Ajax támadójánál is akadt ijesztőbb „jelenség”: 65 perccel a kezdés előtt, az összeállítások kiosztásakor kiderült, az elmúlt napokban hiába szóltak arról a hírek, hogy Jon Dahl Tomasson és Nicklas Bendtner már-már rokkantnyugdíjért folyamodhatna, szombat estére – láss csodát! – mindketten felgyógyultak. Eleinte mégis a dán kapu előtt adódtak lehetőségek. Jellemző, hogy Erwin Koeman csupán a 11. percben pattant fel először a helyéről, akkor is csak azért, hogy egy szabadrúgás-variációra hívja fel futballistái figyelmét. Legközelebb a 27. percben ugrott egy nagyot, hogy aztán még a kispad oldalára is rávágjon Vadócz Krisztián pontatlan átadása után. Gyanítjuk, ha két perccel később az imént még korholt játékos beollózza a labdát a vendégek kapujába, örömében szét is verte volna a műanyag szerkezetet... Sokat elmondott a játék képéről, hogy a magyarnál fikarcnyival sem jobb dán együttes mindössze egyszer villant az első félidőben, más kérdés, hogy félóra elteltével Nicklas Bendtner olyan közel járt a gólszerzéshez, mint senki más: a kapufa hárította próbálkozását.

Az összkép alapján talán megérdemelt vezetést így is megszerezhette volna a házigazda, ha a játékrész végéhez közeledve Huszti Szabolcs nem hagyja ki a kihagyhatatlant. Így történhetett meg az, amire előzetesen kevesen számítottak: a pihenőre vonuló 22 labdarúgó közül a 11 magyar foghatta a fejét azért, hogy még mindig két nulla virított az eredményjelzőn.

Erwin Koeman is érezhette, hogy ez a meccs igen is nyerhető: a szünetben megköszönte Dzsudzsák Balázs addigi teljesítményét, és Torghelle Sándort állította be. Szerkezeti váltással nem járt a csere, Huszti Szabolcs lépett vissza Dzsudzsák Balázs helyére, elöl pedig az Augsburg támadója (akit a „Keményen, Sanyi!” transzparenssel igyekeztek lelkesíteni a fanatikusok) próbált zavart okozni. Nagy kár, hogy ebben a periódusban ez már csak ritkán sikerült: hiába gyengélkedett Dánia, a magyar válogatott mezőnyfölénynél többel nem dicsekedhetett. Egyebek mellett azért nem, mert kulcsemberei – Hajnal Tamás és Gera Zoltán – ezúttal nem tudtak annyit hozzátenni a játékhoz, amennyi tőlük elvárható, s azért sem, mert újfent bebizonyosodott, ezen a szinten egyetlen s nem is igazán vérbeli csatárral nem lehet mérkőzést nyerni, főleg nem hazai pályán.

Bár a meccs befejezését jelző hármas sípszó felhangzását követően a vendégdrukkerek kezdtek el fütyülni, boszszankodásra a mieinknek lehetett okuk: bizony megvolt az esély arra, hogy három ponttal indítsák a sorozatot.

A háromból egy lett – és hogy megőrizzük optimizmusunkat: ez is több mint a nulla.