„Most nem lehetett sírni a pénzért, mert sokan elkölteni sem tudták a kapott összeget.”
„Az elmúlt időszakban minden év úgy kezdődött, hogy a szövetségek panaszkodtak, mert nem volt pénzük.”
Ketten ugyanarról a helyzetről. Az első mondat Elbert Gábortól, a szakállamtitkárság éléről távozó sportvezetőtől származik, a másik pedig Molnár Zoltántól, a MOB ügyvezető igazgatójától. Néhány napos eltéréssel, még mielőtt bárki is csúsztatással vádolna meg bennünket. Az egyik oldal (az állami) szerint harmonikus volt az együttműködés az elmúlt években, a másik szerint nem. Az egyik oldal állítja, hogy ennyi pénz (ahogyan mellékelt táblázatunkban látszik, 2008-ban több mint 2.5 milliárd forint) még sohasem volt olimpiai felkészülésre, a másik szerint ez csak nominális értékben igaz, ráadásul ott a 2.5 helyett csak 2.1 milliárd forintos támogatásról (1.8 milliárd forintot központi forrásból, 330 milliót a miniszterelnöktől, akinek az előző 300 millióját még tavaly megkapta, „így azt az idén nem illik figyelembe venni”, ahogyan Molnár Zoltán fogalmazott) tudnak.
Nem akarjuk, nem is tisztünk eldönteni, kinek van igaza, ennek az anyagnak nem is ez a feladata, sokkal inkább az, hogy figyelembe vegye a magyar sport jövőbeli lehetőségeit. Nem nehéz megmondani, mi lenne az első fontos lépés: az állami és a sportszakmai irányítás összehangolása. Nem tudni, mennyi múlik az elveken, mennyi a személyeken, a következő hónapok majd választ adnak erre. Nincs más választásuk, ha életben akarnak maradni. Vagy legyen szíves, és mondja ki valaki, hogy Magyarországon nincs szükség professzionális élsportra.
Ezzel összefüggésben megkerülhetetlen a politika szerepe is, holott elvben a sport az élet egyik olyan szigete, amelyen teljesen mindegy, hogy jobbról vagy balról jön a beadás. Az elfogadott, de a sportszakma által vitatott nemzeti sportstratégia ötpárti egyeztetéssel valósult meg, csak éppen gyakorlati hasznát még senki sem látta. Bár ha arra gondolunk, hogy a britek is két évvel az atlantai leégés előtt (!) kezdték el a „lottóprogramjukat”, amely Pekingben 19 aranyérmet kamatozott, akkor ne adjuk fel a reményt.
Igazából ezek olyan általánosságok, amelyeket a sportban élők is tudnak.
Ha azonban mélyebb vizekre evezünk, már érdekeket is kell sértenünk. Meglátásunk szerint például a magyar sportvezetőség túl öreg a XXI. század támasztotta kihívásoknak való megfeleléshez. A MOBban a sporttal kapcsolatos érdemi (nem adminisztrátori) munkát végzők közül mindössze hárman fiatalabbak 40 évesnél (egyikük Csurka Gergely sajtófőnök), a fennmaradó személyzet többsége viszont már két évtizede is – ha nem is feltétlenül hasonló pozícióban – ebben a környezetben élt. Elsősorban nem a több laptársunk által felvetett elnöki felelősségre gondolunk (a nyugati országok többségében a helyi olimpiai bizottság elnökének inkább reprezentációs feladatai vannak), hanem a Schmitt Pál mögött dolgozó apparátusra, illetve a sportvezérkarra, amely a fentebb már idézett Elbert Gábor szerint „nem szakmai, hanem egzisztenciális alapon hozza meg a döntéseit”.
Közben a világ elszaladt mellettünk. Amíg Magyarország hajlamos még mindig a couberteni elvek szellemében élni, másutt felfedezték, hogy a sport mekkora üzlet. Befektetési és marketingstratégiák alakultak (infomációink szerint nem is olyan régen az egyik nagy szponzor is hasonlót kért a MOB illetékeseitől, az érdemi választ viszont máig nem kapta meg…) az olimpiai mozgalomra, nálunk pedig csak a közelmúltban sikerült védjegyoltalom alá helyezni az ötkarikás szimbólumokat. A MOB által elindított szponzori program egy lépés efelé (a gyémánt fokozatú támogatóknak 50, az arany fokozatúaknak 30 milliót kell letenniük ehhez), de önmagában nem elég. Pótlólagos források bevonására is szükség van, ahogyan Dénes Ferenc sportközgazdász fogalmazott, az állam feladatfinanszírozó szerepét is át kell gondolni, emellett olyan megoldásokra is törekedni kell, mint például a brit „lottómegoldás”. Bár Elbert Gábor erre azt mondta, ha a magyar sport „kitermeli” az összeget, akkor azonnal vissza lehet majd forgatni a pénzt, de azért ne feledjük: a Szerencsejáték Rt. már most is fizeti a nyeremények után járó összeget, csak a sporttörvény 2004es módosítása miatt már nem a Wesselényi Közalapítványba, hanem a sportköltségvetésbe. Kimutatások szerint ez az öszszeg legutóbb 4.1 milliárd forint volt, közben meg az olimpiai támogatásra összesen 2.5 milliárd jutott. Ez helyből 1.6 milliárd forint többletbevétel lenne, és akkor tényleg csak a jéghegy csúcsát említettük.
