Supka Attila, a zalaegerszegiek vezetőedzője fátyolos tekintettel meredt maga elé a múlt héten a Bp. Honvéd elleni, 3–1-re elveszített bajnoki után tartott sajtótájékoztatón; gondolataiban messze járt a szakember – sokkal távolabb a kínosnak tűnő vereségnél. Aztán szempillantás alatt „visszatért” a földre, és edzői értékelésbe fogott. A ZTE-t irányító szakember visszafogott volt – de főképp halk. Annyit mondott, ami ilyenkor „kötelező”, ám a java még csak ezután következett.
„Néhány játékossal kapcsolatban el kell gondolkodnunk szerződtetése jogosságán” – mondta, ezzel jelezve, hogy a keret, amely Zalaegerszegen a nyáron összeállt, egyáltalán nem „kerek”. Mint kiderült: a csalódott Supka Attila néhány külföldi labdarúgójának teljesítménye láttán gondolta úgy, hogy az érintettekkel a nyilvánosság előtt is tudatja: eddig, és ne tovább! Mert edzői eszközökkel már korábban érzékeltette, hogy elégedetlen – hiába.
Nagy sztárt hozzánk nem lehet szerződtetni
A második fordulóban a Kecskemét ellen (1–0) a 32. percben szemrebbenés nélkül lehívta a pályáról a macedón Kemal Alomerovicsot. S hogy miért?
Legyen elég tudósítónk (nyilván szubjektív) értékelése, amely így szólt a középpályásról: „A legnagyobb tapsot akkor kapta, amikor lecserélték addigi kritikán aluli teljesítménye miatt. Úgyhogy lehet, a taps az edzői döntésnek szólt…”
Vagy a szlovák Marián Sluká, akinek a már említett, Honvédtól elszenvedett vereségkor egyfélidőnyi játék jutott, mivel „...nem akadt értékelhető megmozdulása, ezért kár elvennie az utánpótlás elől a helyet.”
Érdemes még egyszer elolvasni a fenti vélemény második felét – mert most ez a lényeg. Mellé rögtön egy jó tanács: hagyjunk fel azzal, hogy napestig rágódunk a kérdésen, egyáltalán szükség van-e idegenlégiósokra labdarúgásunkban. A válasz ugyanis mindig ugyanaz, hogy igenis szükség van.
Csakhogy… Nem így.
Ám tény – és mi is többször hivatkoztunk erre –, a rendszerváltozás után a világpiacon megjelenő hazai foci azzal szembesült, hogy versenyképtelen. A klubok a korlátozott anyagi lehetőségeik miatt eleve hendikeppel szállnak harcba az olyan külföldiért, aki „látatlanban” erőssége lehetne a csapatnak.
Nem vitás, volt már rá példa, hogy valaki nálunk „névtelenként” bizonyította kvalitását – ám amint tehette, továbbállt. Többségében azért, mert tovább adták, hogy némi haszon is származzék a játékos „felépítéséből”. De semmi baj, hiszen ezek a futballisták – amíg itt voltak –, legalább letettek valamit a képzeletbeli asztalra.
Ám mi van azokkal, akik hazájukban (még alacsonyabb osztályokban is) eladhatatlanok? Eláruljuk: ide jönnek…
Volt és van is honnan meríteni. Futkostak már magyar pályákon olcsó románok, ukránok, jugoszlávok; legutóbb Dél-Amerikából, Afrikából érkeztek játékosok. Az őszi NS-adatbank összeállításakor viszont szemet szúrt az újabb délszláv „uralom”.
De éppen most, amikor a sportág egyetlen mentsvárát mindenki az utánpótlásképzésben látja?
Csak ebből kiindulva, a fiataloknak – ha már egyszer több klubnál nyíltan vállalták, hogy főképp a nyugati piacra nevelnek – bizalomra, de főképp játéklehetőségre van szükségük. Hogy ne pusztán mozdulatlan bóják között, hanem az ellenfél hús-vér játékosainak szorításában pallérozódjanak. De csak kevesen jutnak ilyen lehetőséghez; pedig arról még nem is szóltunk, hogy „a mi fiunk” sokak szívének kedvesebb másoknál…
Nagyítóval kell keresni a jól teljesítő zsoldosokat
Azért ne legyünk igazságtalanok, hiszen a címvédő MTK Budapest védelmének alappillére ma ugyanúgy a nagy öreg Mladen Lambulics, ahogy Győrben Zoran Supicsra van szükség, ha hátul takarítani kell. Zalaegerszegen Sorin Botis és Roguy Meyé játékát (még) nem érheti kritika, a Vasasban a lengyel Marius Unierzyski – ha nem is labdaművész, de… – kirobbanthatatlan a csapatból. Nyíregyházán Filip Lazareanu becsülettel próbál megálljt parancsolni a labdáknak a gólvonal előtt; az újonc KTE-nél a tízes mezt viselő Vladan Szavicsról lerí, hogy van benne kurázsi, a kispesti Genitóban pedig valamiféle kiapadhatatlan erőforrás.
Csakhogy a lapunk osztályzatai alapján eddig négy alkalommal összeállított forduló válogatottjába (az elhalasztott Kecskemét–Győri ETO találkozó miatt egyelőre még hiányzik egy „best of”) a felsoroltak közül pusztán ketten, a kecskeméti Vladan Szavics, valamint a Spartacus román kapusa verekedték be magukat – hetes osztályzattal.
Ragaszkodva az időrendhez: az első körben nem számolhattunk be kiemelkedő légiósteljesítményről. A második fordulóban az angyalföldi Petar Divics került egyedüliként reflektorfénybe – nyolcas érdemjeggyel, két héttel később, a nyíregyházi hátvéd, a kameruni Yves Mboussi, illetve a diósgyőri belső védő, Borisz Milicsics a jó és a kiváló között egyensúlyozó hetessel lett „válogatott”; legutóbb pedig a kispestiek csatára, Dieng Cheikh Abass két góljával, valamint nyolcassal emelkedett az átlag fölé.
Lám, milyen a (futball)sors: a villámgyors szenegáli támadó éppen azon a mérkőzésen nyújtott emlékezeteset, amelynek lefújásakor a legyőzött fél vezetőedzője megkérdőjelezte néhány (légiós)játékosának helyét a csapatában…
Eredménykényszer van, idő nincs a kísérletezésre
A számok tanúsága szerint idehaza megdőlni látszik a tétel, hogy akkor érdemes csak külföldről „segítséget” hívni, ha a légiós kiemelkedik a mezőnyből – mi több, érdemes miatta kijárni a meccsekre. Úgy tűnik mi (jobb esetben még) a szimpla középszerűségre is hajlamosak vagyunk zsákszámra szórni a pénzt – kár, hogy többségében feneketlen kútba.
Szorosan idekapcsolódik a másodosztályú Ferencváros példája is – pozitív értelemben.
Bár a klubhoz innen-onnan „átcsoportosított” külföldiek közül többek játéktudása megkérdőjelezhető, azért egyvalami mellett nem mehetünk el szó nélkül: a légiósok duzzadnak az erőtől, gyorsak, mint a szélvész. Fontos hangsúlyozni: az edzéseken is. Ezzel az adottságukkal, valamint mentalitásukkal a keret honi fiataljait nagyobb erőbedobásra késztetik. Nem is elsősorban azért, mert az ifjú feltétlenül kezdő akar lenni a hét végén, hanem mert nem szeretne „megégni” a tréningen az angol szakember előtt. Tudjuk persze jól, mivel védekeznek a légiósok alkalmazását szorgalmazó klubvezetők: hiányposztok, kínos pénztelenség, a kelleténél többet (mondjuk inkább úgy: szemérmetlenül sokat) kérő hazai futballisták szerepelnek a magyarázatok „toplistájának” előkelő helyein.
S míg ezek az érvek (sajnos) külön-külön és együtt is megállják a helyüket, nem változik semmi. Kardoskodhatunk bőszen az utánpótlás-nevelés mellett, az eredménykényszer most még mindent felülír.
Az edző meg nem tehet mást: elviszi a balhét – vagy fátyolos tekintettel mered maga elé, mint Supka Attila, s bele sem gondol abba, hogy egy esztendeje még így kezdődött a ZTE összeállítása: Djordje Babalj – Ivan Dudics, Peter Polgar, Matej Miljatovic, Lovre Vulin…
