A szerelem olimpiája

Mindig is romantikus alkat voltam, a mai napig imádom a szerelmesfilmeket, amíg abban a korban voltam – bár García Márqueztől tudjuk, hogy nincs „az a kor”, az ember nyolcvanöt évesen is megbolondulhat –, addig magam is szorgalmasan törekedtem arra, ami az ősrégi mondás szerint megvalósíthatatlan. Éppen ezért a XXIX. nyári olimpiai játékok utolsó napjáig volt valami megmagyarázhatatlan hiányérzetem.

No, nem az eredmények kapcsán.

Michael Phelps nyolc aranyérme – hét világcsúccsal született – minden korábbi mennyiségi rekordot letörölt a térképről; Usain Bolt triplázása, világrekordja a 100 és 200 méteres síkfutásban és a 4x100-as váltóban, no meg az 51 kínai aranyérem bőségesen szolgáltatott muníciót nekünk, újságíróknak. Akik, ha magyarok voltak, Kozmann György és Kiss Tamás hőseposzba illő kenusbronzában megtalálhatták a maguk topsztoriját.

Valami azonban hiányzott, és hogy mi, arra hétfő délelőtt döbbentem rá, amikor fellapoztam a játékok lélegzetelállítóan jól szerkesztett és megírt napilapja, a China Daily mellékleteként fungáló The Olympian tizenhetedik, utolsó számát. Annak is a B-szekcióját, azon belül a tizenkettedik oldalt.

Kérem szépen, bekövetkezett, aminek szerintem már régen be kellett volna következnie, végre megvan a pekingi olimpia álompárja: Michael Phelps és Stephanie Rice öszszejött!

Az új Andre Agassi és Steffi Graf, Luca Marin és Laure Manaudou/Federica Pellegrini. Phelpsről az elmúlt időszakban mindenféle zagyvaságot írogattak össze, legfőképpen az interneten, mert ott mindenki inkognitóban, az ismeretlenség homályába burkolózva teheti közkinccsé mégoly ízléstelen, a valóságtól elrugaszkodott véleményét is.

Szóval a világtörténelem valaha volt legeredményesebb sportolójáról kisütötték, hogy homoszexuális, merthogy csak elvétve látják nővel, és az a nő is valamelyik nővére vagy az édesanyja.

Holott semmi másról nem volt szó, mint hogy Mike barátunk válogatós, és még nem találta meg az igazit.

Mígnem a New York Post szemfüles fotósa lekapta az együttvéve tizenhétszeres olimpiai bajnok amerikai-ausztrál „vegyes párost”, amint az olimpiai falu bejáratánál csókolóznak. Majd egy nappal később együtt pózoltak a Speedo – mindkettejük szponzora – ünnepi eseményén.

A dologban az a legszebb, hogy Miss Rice, a gyönyörű, húszéves barna lány alig két hete szakított Eamon Sullivannel. Ő az ötven- és százméteres gyorsúszás egykori – vagy tán jelenlegi, az ördög tudja, volt olyan nap, hogy háromszor is változott a csúcstartó személye – világrekordere, aki négy aranyérem elnyerésére is esélyesként érkezett Pekingbe, ám ü r e s kézzel távozott Kínából.

Csapattársai állítják, árnyéka önmagának, a várakozás alatti szereplés egyértelműen Stephanie hűtlenségének rovására írható.

Szóval nekem Peking a szerelem olimpiája marad.

Azért a szerelem tárgykörén kívül is akadtak feledhetetlen pillanatok, úgy értem, amelyek még engem is torkon ragadtak.

Például az amerikai férfi kosárlabda-válogatott örömtánca a spanyolok felett a döntőben aratott 118–107-es győzelem után. Körülbelül százötvenmillió dollár ugrabugrált kisgyermek módjára, már-már eszét vesztve a boldogságtól a parkett közepén, olyan viharvert vérprofik, akik még az NBAbajnoki trófea, az aranygyűrű elnyerését is blazírt pofával, legfeljebb mutatóujjuk jelentőségteljes felemelésével nyugtázzák.

Most kiderült, hogy az olimpia valami egészen más. Kobe Bryantnek sokkal több, mint a néhány hónapja elnyert első MVP-cím, Rafa Nadalnak is összehasonlíthatatlanul többet jelent, mint a Roland Garros negyedszeri vagy a wimbledoni torna első megnyerése.

Kobe-éknak valami olyasmit jelenthetett ez a diadal, mint Benedek Tiboréknak a sydneyi győzelem. Az amerikaiak nyolc, mi, magyarok huszonnégy év után szereztük vissza azt, ami jogosan a miénk, s ami virtuálisan akkor is a miénk volt, ha az aranyérmek éppen a jugoszlávok, az olaszok vagy a spanyolok nyakában lógtak.

Ott van az élmények élmezőnyében Jelena Iszinbajeva 505 centije is, naná, hogy ott van. A 2004-es pesti fedett pályás világbajnokság óta amúgy is a kedvencem a volgográdi rúdugró – a másik liebling Jelena földije, Tatjana Lebegyeva, ez a csiricsáré színűre festett frizurával távolba hatalmasakat ugró anyuka, akinek ezúttal, mély fájdalmamra, csak két ezüst érem jutott… –, s bizony az elmúlt két évben teljesen odavoltam, hogy megrekedt a fejlődése, elmaradoztak a világcsúcsok.

Közben csak a technika átalakításáról meg edzőcseréről volt szó. És az idén minden korábbinál jobb formában, teljes fegyverzetében dobálta a csókokat, hányta a szaltókat – és a világcsúcsokat.

Pekingi győzelme éjszakáján – amely hétfőn kezdődött, és már bőven kedden ért véget – a világtörténelem alighanem leghosszabb sajtóértekezletét tartotta.

Először is kiszolgálta a közönséget – a „közönségemet”, fogalmazott –, majd végigvonult a lelátó sajtószekciójában, a televíziósok teljes négy során. Ez két órát vett igénybe, ezután jött a vegyes zóna. Itt pózolt önkéntesnek, valami csoda folytán befurakodott nézőnek, újságírónak, rádiónak, nyilatkozott mindenkinek, és – nem fogják elhinni – mindenkinek mást! Még arra is maradt ereje, hogy cifrázza a szöveget, ilyen interjúalanyról álmodik minden újságíró.

Aztán odabent, a szobában viháncolt, sikítozott, mosolygott, vihogott, röhögött – mindent csinált, nem bírt féktelen, őszinte gyermekes örömével.

Ha valakinek minden további nélkül elhiszem, hogy a pénz nem érdekli, akkor az ő.

Apropó, a performansz legvégén, hajnali fél kettő tájban valaki megkérdezte Jelenától, kivel megy most nyaralni.

„Hát a boyfriendemmel…” – hangzott a logikus válasz.

A bökkenő csak az, hogy senki sem tudja, ki ez a titokzatos „boyfriend”. A New York Post valószínűleg adna egymillió dollárt annak, aki prezentálna róluk egy fotót…