Könnyesek a szemek.
Egy nappal az elbukott elődöntő után is könnyesek. Máskor is veszítettek már el az adott pillanatban világvége hangulatot előidéző mérkőzést, de mindannyian érzik, ez a vereség az a vereség… Az, amelynek feldolgozása iszonyatosan nehéz, emberpróbáló feladat, amely minden bizonnyal egész életükben végigkíséri őket, amely nagymamakorukban, a karosszékben ülve is fel-felrémlik majd előttük.
„Két hete nem láttam a gyermekeimet, olyan nehéz…” – fakadt ki
Sós Ildikó a könnyeit nyelve, szavai jól tükrözik a lényeget: mindent egy lapra tettek fel, megfeszülve készültek heteken, mit heteken, hónapokon, éveken keresztül, a cél, a szent cél érdekében a vízilabdát mindenek fölé helyezték. Mondjuk ki: olimpiai bajnokok akartak lenni.
Pekingben nem lesznek azok. Többen másutt sem. A legvigasztalhatatlanabbnak Stieber Mercedes tűnt. 1989-ben Európa-bajnoki ezüstérmet akasztottak a nyakába. Tizenkilenc éve. Tizenkilenc éve van ott a mókuskerékben, mindent, ő aztán tényleg mindent a pólónak rendelt alá, Faragó Tamás, az előző éra szövetségi kapitánya rendre csak így jellemezte: „Merci? Az edző meghosszabbított keze a vízben.”
Sírt. Sírt, de sportemberi mivoltára jellemző, nem bujdokolt el. Amíg a többség a fürdőköpeny kapucniját a fejére húzva sietett be az öltözőbe, majd onnan fél óra múlva előbújva egy „Nem tudok mit mondani, csalódottak vagyunk”-nál többet képtelen volt kipréselni magából, ő, a csapatkapitány az uszoda bejárata előtt könnyes szemmel válaszolgatott a kérdésekre. Állt, kezét tördelte, gondolatai ki tudja, merre kalandoztak. Nála jobban senki sem érdemelte volna meg…
Sportpályafutásuk legnagyobb lehetősége volt. Életük legnagyobb lehetősége. Csodálatos, emlékezetes siker küszöbén álltak, talán már a bajnokok nevét
folytatás...
