Kulcsár Krisztián egyéniben mutatott formája nem sok jóval kecsegtetett, s mivel Boczkó Gábor és Imre Géza sem sziporkázott, tudtuk, vért kell izzadniuk a továbbjutásért a hazai környezetben minden sportágban, így persze a vívásban is szárnyaló kínaiak ellen.
No de hol van az a továbbjutás?!
Boczkó lépett először pástra a légiesnek a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető Vang Lej ellen: egyetlen tus született, azt a magyar adta. Imre 7:6-nál adta át a stafétabotot Kulcsárnak, ő 10:11-nél vissza Imrének, aki 20:19-re fordított.
A bajok a Boczkó–Jin Lian-csi csörtében kezdődtek. A honvédos vívó 6:3-ra kapott ki, majd Kulcsár 3:2-re Li Kuo-csiétől, s ekkor már 28:25-re mentek el az ázsiaiak. Imre mínusz ötre is állt Jin Lian-csi ellen, de végül felhozta a csapatot 32:35-re.
Ekkor sokan már Kovács Ivánt reklamáltuk a pástra, de ehhez előbb Kulcsárnak produkálnia kellett egy „kamu sérülést” Vang Lej ellen, hogy bejöhessen a 39 éves Kovács. 32:36-nál lépett pástra a csupa szív veterán, előtte hosszú másodpercekig az ég felé nézve fohászkodott, majd zsinórban bevitt három egylámpás és egy együttes találatot, azaz felhozta a csapatot 36:37-re. Közben ordított, hergelte magát, ha a többiek is így küzdöttek volna, akkor biztosan olimpiai bajnok a csapat. Végül 7:4-re megnyerte a maga szakaszát, 39:40-nél jött Boczkó, és tovább növelte reményeinket, mert azonnal egyenlített 40:40-re! Jött egy szimultán találat – majd a vég. Boczkó megbénult, Li megtáltosodott, és 45:43-as győzelemre vezette Kínát.
A vegyes zónában csak Kovács Iván, a csapat – egyik – veteránja nyilatkozott. Ha ugyan ez nyilatkozat…
„Majd’ szétvetnek az indulatok. Konkrétan nem akarok semmit sem mondani, mert azt magam is megbánnám. Mentális probléma az egész” – mérgelődött.
Kulcsár Győző szövetségi kapitány nem csak az öröm perceiben bőbeszédű – bár ilyen pillanatból kevés volt eddig Pekingben –, akkor sem bújik el, ha a kudarcot kell magyarázni.
„A roppant szoros csatában célfotóval kaptunk ki. Ez a tényszerű összegzés, a mögöttes tartalom pedig ennyi: nem lehet még egy bőrt lenyúzni arról a generációról, amelyikről már tizet, netán tizenkettőt lenyúztunk. Kovács és Kulcsár már 1992ben, Barcelonában ott volt az ezüstérmes csapatban, Imre Atlantában volt bronzérmes, a harmincegy éves Boczkó a csapat Benjáminja. Kiégtek, elkoptak, elhasználódtak. És lelkileg is kutyaszorítóba kerültek. Az aranyéremért jöttek ki, hiszen már mindent megnyertek, amit csak lehet. Őket érthetően már csak az első hely érdekelte. Az önmaguk által a saját vállukra rakott teher összeroppantotta őket” – értékelt Kulcsár Krisztián nagybátyja.
Aztán belement egy távolabbra mutató elemzésbe.
„Látni kell, hogy a világ más irányba mozog, mint mi. Képzett edzők dolgoznak a nagyszámú versenyzővel – idehaza meg egyszerűen nincs edző, de versenyző is alig. Hát kérdem én, nekem kellene lenni a szövetségi kapitánynak, közel a hetvenhez?! Nekem kell itt ugrálni?! Nagy a baj, ha a mostani harmincöt-negyven évesek generációja kimegy, nem lesz, aki a helyükre lépjen. Évtizedek óta úgy próbálunk meg kivenni eredményeket a magyar sportból, hogy nem fektetünk be semmit. Most már végképp kiürült a bőségszaru, az utolsó morzsákat kapirgáljuk össze.”
A kapitány még visszatért a konkrét meccshez.
„Sokan azt kérik számon, miért nem Kovácsot kezdettem Kulcsár helyén. Egyszerű a válaszom: a szabály előírja, hogy a három egyéni induló kezdjen, mert ha nem, akkor kimerítettnek veszik a cserét. Magyarán: ha Kováccsal a csapatban indulunk, akkor már nem cserélhettem volna. Ezt a rizikót nem vállalhattam. De különben is: borzalmas ez az álszent szabály. Tudniillik papíron csak sérülés esetén szabad cserélni, de mindenki – a bírók, a FIE vezetői, a versenyzők és a nézők is
– tisztában van vele, hogy adott esetben színleljük a sérülést. Mi is, mások is.”
