Kamikaze!
Nem sokat vacillálnak, vállalják. Cseh László és edzője, Turi György egymásra néznek, szavak nélkül is megértik egymást. Menni kell, ameddig van erő. Száz méterig minden tökéletes. Pillangón és háton bivalyerősen úszik. De akkor jön az amerikai demoralizáló fordulója, amelyről itt, Pekingben elképedve beszélnek a szakemberek. „Ilyet még nem láttam, ki kell majd elemezni” – mondja utóbb Turi mester. Elemzés, elemzés, őrület, miből tevődik össze a munka…
Szóval a forduló. A forduló, amely után Michael Phelps elhúz Lacitól. Ekkor tudjuk, érezzük, a titkos (vagy nem is oly titkos?) aranyreményeink szertefoszlanak.
1. Michel Phelps, 1:54.23. Naná, hogy világrekord. Elnézést is kérne a közönségtől, ha nem így lenne…
2. Cseh László, 1.56:52. Naná, hogy Európa-csúcs.
Szögezzük le gyorsan: aranyálmok ide vagy oda, voltaképpen ez a realitás.
A földönkívüli nem véletlenül földönkívüli.
De hol van Laci? A mi hősünk, a mi kedvencünk, a mi aranyfiunk. Igen, aranyfiunk, mert három ezüst ide vagy oda, ez a végtelenül kedves, őszinte fiatalember nekünk mindig győztes marad. De hol lehet?
Már negyedóra is eltelt a futam után, az öltözőbe vezető út azonban kihalt. Hívás érkezik: Lacit a magyar mellett az amerikai, az ausztrál, a kínai, de még a togói tévések is faggatják. Ahogy korábban írtuk: felfedezte magának a világsajtó.
Jelentjük, korábban is megtehette volna, adott rá elegendő okot…
A csillogó szemek végre felfedezik a kimerülten lépkedő hőst, aki bár szeretne megállni egy pillanatra, fújni egy nagyot, nem teheti: viszik az eredményhirdetésre. A dobogó második fokára. Már jól ismeri… Turi Györggyel sem tud egyetlen szót váltani, csupán egy ölelés és egy puszi bír árulkodó jelleggel.
Csodálatos páros!
Éremátadás, kézfogás az amerikaiakkal (visszaadott valamit a sors azzal, hogy a fél órával korábban 200 háton világcsúcsot elérő Ryan Lochte és Laci között egyetlen századmásodperc dönt az ezüstről), majd a szokásos fotózás.
De mi történik? Laci majdnem leesik a dobogóról, látszik a szemén, halálosan fáradt. Phelps teszi a hátára a kezét, majd amikor érzékeli, minden rendben van, tovább pózol az őt fókuszba állító sajtósoknak. Megszokta, megszerette. Igazi kifutói modell. Aki elképesztően tud úszni.
A ceremóniának vége, irány a sajtótájékoztató. „Only Cseh”, hirdeti a tábla. Na ja, Cseh Lászlónak interjúszoba dukál, meg is telik rendesen. A várakozás közben az amerikai kollégák áradoznak Laciról – lehet, hogy már kicsit unják a saját emberüket? Nem cserélnénk el a két fiút! A Magyar Olimpiai Bizottság sajtófőnöke érkezik a hírrel: fél óra csúszás, Laci nincs jól, pihen egy kicsit. Jobb híján a monitort lessük: Phelps odabent épp a 100 méter pillangó előfutamában repeszt.
Nincsenek szavak.
Csak könnyek…
Nem csinál senki sem titkot abból, hogy Cseh László kimerülten ül, fekszik valahol. Oly emberi…
Kavarognak a gondolatok. A megannyi Eb-diadal mellett felrémlik Athén, az előző olimpia, amely előtt megsérült a lába. Arannyal ért fel az ottani bronz. Barcelona, 2003, amikor a világbajnokságon oly, de oly közel járt az amerikaihoz. A montreali világbajnoki cím, amikor nem kellett Phelpsszel versenyezni.
Drága jó Michael, miért, miért nem néztél ki egy másik számot?!
Melbourne, 2007. Felejthetetlen. A 200 méter vegyes bronzérme is persze, de leginkább a négyszáz utáni pillanatok. Amikor Cseh László a számára kudarccal felérő ötödik helyezést követően meggyötörten fogalmazott: „Nem megy ez nekem.” Padlón volt. Forgott vele a világ. Oly sokat áldozott a sportra, pillanatra elhagyta a hite. De Turi György elbeszélgetett vele. Mire hazaért, kiverte a fejéből a sötét gondolatokat. Az első otthoni interjú után csak ennyit mondott: „Köszönök mindent, remélem, Pekingben jókat tudtok majd írni rólam!”
Laci! Mi köszönjük! Egy ország nevében köszönjük ezeket a csodálatos és megható pillanatokat!
Nyílik az ajtó. Mosolyog. Ez jó, nagyon jó! Semmi baja, ha nem is frissen, de szokása szerint kimerítően válaszol a svéd, a kameruni vagy éppen a brit kolléga kérdésére. A nagy tülekedés során már-már a figyelmeztetés adta lehetőséget is be kell vetnünk: „Hé, ő a mi bajnokunk!”
Büszkék lehetünk rá.
Azok is vagyunk!
