Lógott a nyelvük. Iszonyatos igénybevételt jelentett a mérkőzés, nem véletlenül fogalmazott így a lefújást követően a csapat egyik ékköve, Valkai Ágnes: „Alig várom, hogy visszaérjünk a faluba, és bedőljünk az ágyba.”
Visszamentek, bedőltek. Vagy inkább beestek. A női pólóban kevésbé járatosak kedvéért érzékeltetésképpen említsük meg: a Görgényi István által tanítgatott, Sydneyben vele megkoronázott ausztrálok elleni meccs nagyjából ugyanazt a kategóriát jelenti, mint férfiválogatottunknak a szerbek elleni rangadó. Amikor a magyar virtus, a látványos, közönségszórakoztató, fogalmazzunk úgy, a laikus számára is sokkal érthetőbb, tisztább játék helyett a fizikai dominancia, a dresszrángatás, a rúgások, a csípések, alkalomadtán a harapások őrült csatája érvényesül. Amikor leegyszerűsödik minden, és voltaképpen az nyer, aki jobban használja ki emberfóros helyzeteit. Miután ezen a találkozón rosszul sáfárkodtunk emberelőnyeinkkel, nem tudtunk felülkerekedni ellenfelünkön.
Pedig nem sokon múlt.
Lehet, egy sárga lapon?
Megmagyarázzuk. Godova Gábor, ahogy edzői pályafutása minden mérkőzésén, ezúttal is az első másodperctől együtt élt a játékkal („Ilyen vagyok, néha talán túlpörgök, de általában igyekszem a határokat nem nagyon feszegetni”), és a legfontosabb időszakban gyorsan reagált a történtekre. Miután a montenegrói Brguljan sporttárs az utolsó percben általános meglepetésre újraindíttatta az órát, visszaadva a labdát az ausztráloknak („Nem birtokoltuk a labdát, lejárt az idejük, hiába szerezte meg az ellenfél játékosa, normális esetben mi jöhettünk volna” – a mester jogos érvelése), Godova rögtön a világ legjobb bírójának tartott, minden létező fináléban főszerepet kapó török (hogy miképpen lehet, hogy éppen Törökországból kerül ki az ász, ne firtassuk…) Tulgához fordult segítségért, ráirányítva a figyelmet a méltánytalanságra. Igaz, kapott érte egy sárga lapot, de burkoltan mintegy felszólított a „kölcsönkenyér visszajár” tétel érvényre juttatására. S lőn, a rivális végigjátszott támadását követően hiába maradt mindösszesen huszonnégy másodperc, hiába ment el sok idő a felúszással, jött a kiállítás. Más kérdés, be is kellett lőnünk…
„Oly gyorsan pörögtek az események, hogy nem volt időm vacillálni. Én kerültem lövőhelyzetbe, nem törődtem vele, hogy korábban már baltáztam el fórt, rálőttem. Nagy kő esett le a szívemről” – vallotta be a négy másodperccel a dudaszó előtt egyenlítő Pelle Anikó, akinek a szíve a nagy bajban volt leginkább a helyén: 5–7-ről az ő két előnygólja jelentette a pontot.
Amely még rengeteget érhet. No de ez már elsősorban matematika. A számolgatás ugyanis elkezdődött itt, Pekingben. A hollandok görögök felett aratott sikerével eldőlt, hogy a csoportból Ausztrália és Hollandia társaságában a magyar válogatott is továbblépett. Szóval a hatban van, vagyis pontszerző. Az első feladat tehát teljesítve. A következő lépés a négybe jutás lenne. Két úton: vagy csoportelső lesz a csapat (megvan rá a sansza), vagy a középdöntő ki-ki meccsén legyőzi az útját keresztező riválisát (amely nem lehet Oroszország, hiszen a friss Európa-bajnok a Kína elleni veresége miatt már nem juthat tovább). Mondani sem kell, az első verzió mennyivel szimpatikusabb. És pihentetőbb, persze.
Elnézve a lányokat, senki sem tiltakozna, ha három napig eltűnhetnének szurkolóik szeme elől…
