Boczkó Gábor – miután ki engedte a felgyülemlett gőzt – őszintén, sőt már-már önmarcangoló módon válaszolt kérdéseinkre.
Ne haragudjanak, de nem tudok örülni. Nem a negyedik helyért jöttem Pekingbe… – kezdte a Honvéd 31 éves klasszisa.
Tudjuk, hogy éremért. De miért nem sikerült?
Sok oka van ennek. Először is az elődöntőben a Jeannettól elszenvedett vereségen képtelen voltam túltenni magam. Aztán sorolhatnám a külső körülményeket, de nem akarom.
Azért talán mégis sorolja, ha lehet…
Először is itt van ez a borzalmas klíma, a front, a hőség és a zivatar. Annyira megfájdult a fejem, hogy be kellett vennem egy Cataflamot. Bent a páston a lámpa alatt elviselhetetlen forróság uralkodott, amúgy meg a teremben tizenhét fok volt… No és ez a népi tánc a bronzcsörte előtt, meg az azt követő porszívózás… Teljesen kizökkentem a ritmusból.
Ha esetleg a csapat aranyérmes lenne, az kárpótolná?
Nem, az sem, legalábbis most úgy érzem. Értsétek meg, optimális életkorban vagyok, nyolc éven át dolgoztam ezért az éremért, s most kicsúszott a kezemből. Ezt már senki és semmi sem hozhatja vissza. Vigasztalhatatlan vagyok. Mindegy, tizenötödikén lesz a csapatverseny, addig meg kell emésztenem a megemészthetetlent.
