A felháborodás az egeket ostromolja. Egy nemzeti színekkel kifestett és azokba öltözött hölgy keresetlen szavakkal ostorozza a… Egész pontosan ő sem tudja kit, azaz ki a felelős, de a tény, az tény maradt: rengeteg magyar ázik a szemerkélő esőben a vívócsarnok előtt. Nem mennek be, mert nincs jegyük, a lelátó pedig egy órával az elődöntők előtt üresen tátong. Kovács István, a népszerű Kokó és Fábián László – mindketten olimpiai bajnokok: ökölvívásban, illetve öttusában – is tanácstalanul ácsorog, Móna István – ő negyven éve nyert olimpiai aranyat öttusában – biztatja őket, rám mutatva, itt vagyok én és itt van ő, érvényes jeggyel, valahogy majd becsusszannak velünk, de ők nem bízzák erre a sorsukat, mondják, megpróbálnak valahogy belépőt venni. Így aztán mi bemegyünk, ahol már békésen sörözget hat-hét magyar, ám ahogy közeledik az első elődöntő, egyre jobban duzzad a számuk. Az említett hölgy is bent van, neki és a fiának eleve volt jegye, most méregdrágán a lánya is vele van, de a férje kint maradt, mert már így is mélyen a zsebébe nyúlt azért, hogy a családja a lelátón szurkolhasson Boczkó Gábornak. Fél óra van a kezdésig, amikor egy kék öltönyös, formaruhás zsűritag odasétál hozzánk, és megdöbbentő módon arra kér minket, hogy szóljunk Boczkó Gábornak, mert ha perceken belül nem jelenik meg az előírt helyen, nem vívhat. Valaki mondja neki, ott az edzője, és Móna Istvánra mutat, ám a derék döntnök csak vállalt von, és elmegy. Boczkó Gábor végül is előkerült, állítólag eltévesztette a találkozási pontot, mint ahogy egyszer csak betoppan a zsebébe még mélyebben benyúló férj, és a Kokó, Fábián páros is megjelenik. Kérdezem előbbit, hogyan jött be, mire megejtő természetességgel mondja: jeggyel. – Na jó, de hogyan? – Vettem – feleli. – Százötven dollárért. De nem baj, megéri. Csak nyelek egyet: hivatalosan vettem jegyet kézilabda- és vízilabdameccsre is, a kettő ára együtt mintegy tizenöt dollárra rúgott… Aztán szurkolunk, szurkolunk és szurkolunk, de hiába, Boczkó Gábor az elődöntőben és a bronzmeccsen is kikap. Így szomorkodunk. Lógatjuk az orrunkat, egymásra nézünk, a tekintetünk csak annyit mond: hát, ez van. De azt senki, még a megcsappant erszényű férj sem mondja, hogy nem érte meg.
