Hit és misztikum

Ch. Gáll AndrásCh. Gáll András
Vágólapra másolva!
2008.07.27. 22:53
Címkék
A Lehel úti Budapesti Állatkórház rendelőjének falán a Kolonics Györgyöt ábrázoló NS-búcsúposzter: jó helyen járok. Amikor a soron következő „pácienst” – egy megbicsakló farú, angol szetterre emlékeztető kutyaaggastyánt – beszólítják, az ajtónyílásban megjelenő őszes, varkocsba kötött hajú orvos – dr. Hargitay András – int, lépjek be én is. A következő három órában együtt fogadjuk a betegeket…

Gratulálok a minapi be választásához a Hírességek Csarnokába! Meglepte?Gratulálok a minapi be választásához a Hírességek Csarnokába! Meglepte?

– érdeklődöm, miután a végét járó tizenöt éves angol szetter keveréket gazdái kivonszolják a szobából.

Meg, mert az utóbbi időben igencsak eltávolodtam az úszástól. Egyébként látta szegény kutyát? Legfeljebb egy-két hónapja lehet hátra, de ragaszkodnak hozzá, hogy gyógykezeljem. Itt véget ér az én szerepem: közlöm a diagnózist, elmondom, hogy az izomsorvadás gyógyíthatatlan, aztán a gazdára bízom a döntést. Ez az ő joga. Most rosszul döntöttek…

A Hírességek Csarnoka…

Igen, persze. Óriási megtiszteltetés, komolyan. Nem vágytam rá, eszembe sem jutott, de amikor megkaptam az értesítést, megörültem. Pedig ötvenkét éves koromra már hosszabb idő telt el az életemből úszás nélkül, mint úszással…

Manapság inkább az állatorvoslás és a misztika tölti ki az életét…

Igen, az életet lehetetlen megérteni misztika nélkül.

A saját életemet is. Amikor a KSI vízilabda-szakosztályába toboroztak gyerekeket, „valaki” felemelte a kezemet. Pedig nem tudtam úszni, és eszem ágában sem volt vízilabdázónak menni. Mégis, amikor azt kérdezték, ki jelentkezik, magam sem tudom, hogyan, de a magasba emelkedett a kezem… Tudja, a jeleket venni kell. Nem elég, ha az ember csak a szemének és a fülének hisz, létezik egy másik dimenzió is. Egyébként a pólósok közül kerültem át az Öreg csoportjába.

Sokat gondol Széchy Tamásra?

Ó, rengeteget. Az Öregre sokan mondják, hogy látó volt, azt is hallottam már, hogy táltos, de ez talán túlzás, mert révületbe azért sohasem esett, legalábbis nincs róla tudomásom. Szóval ő azért alapvetően a materiális világban élt, de olykor ki is lépett belőle. Mondok két esetet. Egyszer karambolozott, s elment a biztosítóhoz kárrendezésre. Ott ücsörgött a kárfelvevőre várva, amikor megpillantott egy középkorú férfit. Odalépett hozzá, s a döbbent embertől megkérdezte, van-e fia, mert ha van, a világ legjobb hátúszóját neveli belőle. A férfit Deutsch Péternek hívták, a fiát Deutsch Tamásnak, s tényleg a világ legjobb hátúszója lehetett volna – mert az adottságai bámulatosak voltak –, ha egy kicsit jobban érdekli maga az úszás…

És a másik eset?

Az velem történt meg, s ma is beleborzongok. Amikor megszületett Olivér fiam, természetesen megmutattam az Öregnek, újszülöttként, pólyában. Aztán nyolc évig nem látta a gyereket, mígnem egyszer lejött az uszodába, ahol Olivér ott tempózott vagy ötven növendék között a vízben. „Várj, megmondom, melyik az!”, emelte fel az ujját Széchy, és néhány másodperc múlva rábökött az egyik srácra.

Olivér volt.

Igen. Az Öreg mindent összeolvasott, a lakása tömve volt könyvekkel, a mélyről jött autodidakták magabiztosságával értekezett bármiről – úszásról, történelemről, szobrászatról, festészetről, operákról, könyvelésről –, s jaj volt annak, aki vitába merészelt szállni vele. A hetvenes években például tőle hallottam a Nagy Imre-perről, akkor, amikor az még bőven tabutéma volt. Hogy milyen a való világ – túl az ideológiai maszlagon –, azt tőle tanultam meg. És azt is, hogy szerencsés csak akkor leszel, ha megdolgozol érte. Széchy csak a munkában hitt, és ezt én is megtanultam tőle.

Igaz, hogy amikor a montreali olimpia után be akart iratkozni az Állatorvosi Egyetemre, Széchy minden eszközzel meg akarta akadályozni önt ebben?

Igaz, mert – egyébként joggal – attól félt, az egyetem elvonja a figyelmemet az úszástól. Én azonban meghallottam, azaz inkább megéreztem a hívó szót, és ellene szegültem. Annak az embernek, akit a legjobban tiszteltem. Mert tudtam, állatorvosnak kell lennem.

Megint a misztika…

Igen. Persze akkor ez még nem fogalmazódott meg bennem, csak a kilencvenes években. A misztika, a hit. Akkor kezdtem el érezni magam felett a Teremtőt.

Ez lenne a vallás?

Nem, az kicsit más. Szüleim vallásos emberek voltak, katolikusok, de gyermekként a katolicizmus nem érintett meg, elnyomta az úszás. Amiről én beszélek, az a hit.

Csak félve kérdezem, mert nem akarok olyan talajra tévedni, amelyen bizonytalanul mozgok: önnél a hit ötvöződik az ősmagyar kultúra művelésével, ugyebár?

Fogalmazhatunk így is. Az biztos, hogy – amennyire tőlem telik – mindent elolvastam ebben a témakörben. Ismeri az utolsó vacsora történetét?

Hogyne, a kenyér az Úr teste, a bor az Úr vére…

És azt elfogyasztják a tanítványok. Mi ez, ha nem vérszerződés?

Tényleg az…

A vérszerződés csak a szkítáknál és a magyaroknál létezett. És itt van a magyar nyelv: ezer éve szinte változatlan. Az Ómagyar Mária-siralom vagy a tihanyi apátság alapító levelének magyar nyelvű mondata ma is tökéletesen érthető. Mindez aligha mondható el az indoeurópai nyelvekről. De kanyarodjunk vissza a vérszerződéshez, az utolsó vacsorához: nincs még egy nyelv, amelyben a testvér – test, vér – szó ugyanazt a logikát követné, mint a magyarban. Brother, Bruder, brat, hermano – semmi köze a testhez és a vérhez. Nem érdekes?

Dehogynem. Ám mégis arra kérném, ennél a pontnál álljunk meg, mert hiányoznak az ismereteim a messzebbre mutató következtetések levonásához.

Rendben. Tudja, sokan azt mondják, lila köd az, amiben én és a hozzám hasonló emberek bolyonganak. Hogy nincs igazam, igazunk, sületlenség, amiben hiszek, hiszünk. Jó, fogadjuk el. Akkor viszont azoknak van igazuk, akik uralmon vannak? Akik a világot irányítják? Az ő értékrendjük szerint? De vajon az ő irányításuk alatt boldog-e az emberiség? Élhető-e a világ? A mai világ…

Nehezemre esne azt válaszolni, hogy igen…

Na látja. Felelősséggel kell gondolkozni a világról. Akik most vannak abban a helyzetben, hogy változtatni tudnának, jobbá tudnák tenni a világot, nem gondolkodnak felelősséggel. Tönkreteszik a környezetünket, veszélyeztetik az emberiség jövőjét.

De kikre, mire céloz?

Például az Egyesült Államokra. Amerikának példát kellene mutatnia. Önmérsékletben, emberségben. És bár tényleg hatalmas megtiszteltetésnek érzem, hogy meghívtak Fort Lauderdale-be, az úszósport Hírességeinek Csarnokába, amelynek tagja lettem, és amely tagságot el is fogadtam, mégsem utaztam el, nem utazhattam el Floridába a július hatodikai beiktatási ünnepségre. Azt hiszem, abból, amit eddig elmondtam, világosan kiderül, miért nem…

Legfrissebb hírek
Ezek is érdekelhetik