A kazahok között eltünt a bátorság

Borat (született Sascha Baron Cohen) „fogadott” népe csendes, barátságos, engedelmes – és katonás.

Két órával az európai futballhistória első, Karagandiban rendezett UEFA-kupa-mérkőzése előtt a Sahtyor stadionjának lelátóin rendőrt, deszantost és a terepruhás újoncot legalább háromszázat láttunk, szurkolót viszont egyet sem. A hangulatot ennek megfelelően fagyosnak minősítettük, s úgy festett, hiába ült fel időközben kisiskolásokat idéző rendben majd ötezer néző a tribünre, sohasem jön el az „olvadás” időszaka.

Az első „Sahtyor!”-t kiáltó kórus felhangzásáig újabb fél óra telt el, ezalatt speciel arra is jutott idő, hogy Kazahsztánról alkotott esetleges előítéletein minimum módosítson a szemlélődő. Karagandiban olyan stadion (sőt tizenhat sportág képviselőinek otthonául szolgáló komplexum) áll, amelynek Magyarországon pillanatnyilag kevés párja akad (egyelőre talán Székesfehérvár és Újpest vetekedhet vele, idővel Győr) – már ami a méreteket és a kiszolgáló helyiségek felszereltségét, színvonalát illeti. Hogy a kétarcúság azért továbbra is fennáll, jelzi: a játéktér kétségkívül pocsék, a pálya közepe felé sűrűsödő, kéttenyérnyi lyukakat sóderrel kevert salakkal töltik fel errefelé, így amellett, hogy a lepattanó labda kiszámíthatatlan pályára áll, sérülésveszélyes is.

Az UEFA-kupa selejtezőjében érdekelt DVSC-t éppenséggel az előbbi zavarta jobban, igaz, nem Leandro volt az egyetlen a huszonhat játékos közül, akinek húszméteres ívelése, indítása után a labda a társ lába helyett a rekortánon landolt, sőt… Csernyánszki Norbert egy esetben például akaratlanul is arccal „védett”, a talajon gellert kapó labdát másként mellesleg nem háríthatta.

A tribünün helyet foglaló notabilitások mellett a kazah szövetségi kapitány, Arno Pijpers is meglepődve fogadta a házigazda Sahtyor Karagandi produkcióját. A szakvezető a találkozót megelőzően megemlítette: számára is rejtély, miért szerepel az idén ennyire gyengén a bajnokságban a legutóbbi kiírás bronzérmese, amelyet a szezon indulásakor az aranyvárományosok között tartott számon. A holland tréner, aki szavai szerint a magyar „kapitánykeresősdi” egyik lehetséges megoldása volt, elsősorban Kajrat Asirbekov, David Lorija, és – az utóbb csereként beszálló – Murat Szujumagambetov teljesítményére volt kíváncsi. A látottak feltehetően elégedettséggel töltötték el – nem úgy a debreceni szakvezetőt, Herczeg Andrást, aki a párbaj végére szokás szerint rekedtre kiabálta magát. A klubmenedzser előzetesen megfogalmazott kívánalmai nem teljesültek: habár a DVSC játékosait nem viselte meg különösebben az időeltolódás, az agresszív le- és visszatámadások elmaradtak, ami kétségkívül a kazahok malmára hajtotta a vizet, akiket a menet közben belelendülő fanatikus had (utólagos visszajelzések szerint) az évad legjobb iramú és színvonalú játékába hajszolt.

A tehetős, a város kerületeiben negyvenhat kisebb-nagyobb műfüves „dühöngőt” építtető Grigorij Lorija elnök már csak ezért is elégedetten mosolyoghatott – no meg azért is, mert fia, a Sahtyor kapuját őrző David Lorija a meccs legjobbjának bizonyult.

Ez akár dicséretként is értelmezhető a DVSC-re nézve…

Jók: Lorija, Asirbekov, Perics, ill. Csernyánszki, Kiss Z., Czvitkovics A visszavágót július 31-én rendezik.