Sportunk Trianonja
1956 őszéig minden a legna gyobb rendben folyt, Melbourne készen állt a XVI. nyári olimpia megrendezésére. Helsinkinél öttel több, 74 ország jelezte részvételét, amikor a politika belerondított az előkészületekbe: a magyar forradalom leverése, a szovjet intervenció és a szuezi válságra adott katonai válasz az olimpia megrendezését is veszélybe sodorta. Sportolóink még az októberi forradalom idején amellett döntöttek, hogy az ötkarikás játékok alatt (november 22től december 8-ig) eredményeikkel hívják fel a figyelmet a magyarországi eseményekre. Fogalmazzunk patetikusan, hazafiak voltak, pedig világnézetében egyáltalán nem volt homogén a csapat. Versenyzőink között ugyanúgy voltak baloldali gondolkodású emberek, olyanok, akiknek a Rákosirendszer adott lehetőséget a tanulásra, sportolásra, s olyanok, akik családi vagy szociális beágyazódásuk miatt finoman szólva sem voltak a fennálló rezsim hívei. S mégis egyet akartak, hogy a „ruszkik” menjenek haza, Magyarország legyen független.
Míg lehetett, a forradalom alatt a vízilabdázók edzésre jártak a Margitszigetre, tornásznőink a ruhapróbáról sem feledkeztek meg. De a Tatán készülő birkózók már szembesültek az erőszakkal. Lelőtt forradalmárokkal megrakott teherautó hajtott el az edzőtábor előtt, s a későbbi ezüstérmes birkózó Polyák Imre a csapattalálkozóra igyekezve döbbenten tapasztalta: a rettegett hatalom, az ávósok egyenruhájához hasonló kabátja majdnem a vesztét okozta, csak úgy tudta menteni magát, hogy bőröndjében lévő címeres melegítőjével bizonyította, ő bizony olimpikon.
A magyarok a Prága melletti Nymburkban várták az indulást – a bérelt gépek nem szálltak le Budapesten –, ahol forradalmi bizottságot alakítottak. Benedek Gábor öttusázó azt mondta, ne fogjanak kezet a szovjet sportolókkal, mert ők mégiscsak a nagyhatalmat képviselik, amelyik letarolt egy kis országot. Valóban: amikor sportolóink Prágából elindultak, Magyarországot már megszállták a szovjet csapatok. De ahogyan Markovits Kálmán olimpiai bajnok vízilabdázó találóan fogalmazott: „Egy orosz pólósnak, azon kívül, hogy tudta, mi történik Magyarországon, semmi köze sem volt az egészhez.” Arról, hogy sportolóink távollétük alatt mit érezhettek, a Népsport utólag ezt írta: „S ebben a környezetben hagyták családjukat, hozzátartozóikat, otthonukat. Vad hírek kísérték őket útjukon, s még vadabb hírek tartották állandó félelemben, idegizgalomban őket az olimpia folyamán. A mieink minden gondolatukkal idehaza jártak, az itthoni híreket lesték. Ennek eredményeként – ha csak tudatuk alatt is – másodrendűvé vált számukra az olimpián való jó vagy rossz szereplés kérdése.” Tény, az ausztrál sajtó rabszíjra fűzött magyar fiatalok Szovjetunióba hurcolásáról cikkezett, és a rémhíreket a második világháború után az új keletű világrend elől az ötödik kontinensre emigráló s ott letelepedő magyarok sem cáfolták…
Csoda-e, hogy ilyen lelkiállapotban a magyar vízilabdacsapat kapitánya, a forradalmi bizottság elnökeként gyászszalagos nemzeti zászlóval ausztrál földre lépő Gyarmati Dezső a szovjetek elleni meccsen összeakaszkodott Msvenieradzéval – aki szerint Gyarmati nem mint vízilabdázó, hanem mint politikai aktivista érkezett Melbourne-be –, s a felháborodott ellenfelek egyike, Prokopov megütötte Zádor Ervint, akinek vérző arcáról készült kép bejárta az egész világot. A szovjet játékos, Borisz Markarov hiába nyilatkozta később, hogy Zádort nem a magyarországi események miatt ütötték meg, ezt nehéz lett volna egyenként elmagyarázni a felháborodott nézőknek…
Csoda-e, hogy ilyen körülmények között az olimpiai kéziszercsapat tagja, Tass Olga az étteremben elhagyta a nemzetiszínű szalagját? S másnap hiába ment vissza az úszó Székely Évával megkeresni, nem találták. Szerencsére akkoriban még nem volt szabály, hogy a szalagok egyformák legyenek, Tass egy szivárványszínűvel mutatta be a gyakorlatot. Herpich Rezsőné edző ezt előre közölte a technikai bizottsággal, mondván, a szivárvány a remény jelképe, a jobb világ eljövetelébe vetett hit kifejezője, s a szín a nemzetek összetartozásának szimbóluma is.
A tornászlányok az utolsó napon szerezték aranyérmünket, s ha sportolóink eddig a hozzátartozók iránti aggódás miatt aludtak nyugtalanul, innentől a saját sorsukért aggódtak. A záróünnepélyen az olimpiák történetében először a résztvevők nem saját csapatukkal vonultak fel, hanem elvegyültek egymás között. Állítólag a NOB elnöke, Avery Brundage egy kínai kisfiú kérését teljesítve engedélyezte a formabontó búcsút. A hirdetőtáblán megjelent: „Az olimpia városa búcsúzik önöktől, és jó utat kíván!” Sok magyar fejében ott motoszkált, vajon melyik a jó út: hazatérjen, vagy több ezer kilométerre az otthontól a szabadságot válassza? Az olimpiára akkreditált 113 versenyző közül 40-en nem tértek haza. A tornásznő Köteles Erzsébet egy későbbi interjúban tökéletes képet festett az akkori állapotokról: „Ha az itthoni vezetőség rugalmasabban kezeli az ügyet, a kint maradók fele hazatért volna. Sok értéket meg lehetett volna menteni. Ehelyett Melbourne a magyar sport Trianonja lett.”
