Kölyökként is aranyosak

Mondhatnánk, hogy a spanyol sikersztori az oroszok elleni lehengerlő győzelemmel (4–1) kezdődött, amikor a Fernando Torres, David Villa páros először villant meg az Európabajnokságon. Vagy a februári málagai éjszakában, amikor a spanyol közönség talán első ízben érezhette, van élet Raúl után: a selección Villa feledhetetlen góljával 1–0-ra nyert a franciákkal szemben. Esetleg 2004 augusztusában, a Venezuela elleni 3–2-es győzelemmel, Luis Aragonés első mérkőzésével a válogatott élén, vagy a két évvel későbbi, Liechtenstein elleni 4–0-val az Ebselejtező nyitányán.

Ez azonban „csak” a közelmúlt, az Aragonés-legénység menetelésének első lépései; a spanyol labdarúgás sikertörténete sokkal régebben, mintegy két évtizede íródik – lapjain húsznál is több érem, köztük tizennégy arany elevenedik meg. És ahogy évszázadokkal ezelőtt az irodalomban Cervantes vagy Lope de Vega, az ezredfordulón a futballban is néhány vérbeli „művész” köré szerveződött a spanyol Aranykor: Inaki Sáez, Ginés Meléndez és mindenekelőtt Juan Santisteban nélkül elképzelhetetlen lett volna a selección felemelkedése. Ők irányították és vezették diadalra ugyanis az utánpótlás-válogatottakat, ők fedezték fel Iker Casillast, Xavit, a fiatalabbak közül Andrés Iniestát vagy David Silvát, és ők ismertették meg a világgal Fernando Torres és Cesc Fabregas nevét.

A fonalat tehát 1988-ban vesszük fel – a Spanyol Labdarúgó-szövetség (RFEF) ekkor nevezte ki szövetségi edzővé Juan Santistebant, a Real Madrid korosztályos csapatainak trénerét. Az első évekről keveset mondhatunk; „láthatatlan” munkával teltek. Annak ellenére, hogy Santisteban – Puskás és Di Stéfano korábbi csapattársa – 1991-től gyakorlatilag futószalagon szállította az utánpótlástornák trófeáit, és h o g y 1992-ben Kubala László és Vicente Miera vezetésével a selección a dobogó legfelső fokára állhatott a barcelonai olimpián.

Santisteban és stábja ebben az időszakban ugyanakkor új alapokra helyezte a spanyol labdarúgást, ami 1996-tól az utánpótlás-nevelés szerkezetében is változáshoz vezetett – és mint utóbb kiderült, az egyes korosztályos csapatokban éppen ekkor bontogatta szárnyait néhány igen tehetséges ifjú is. A jórészt 18 éven aluli tornákra szakosodott Santisteban és kollégái ezáltal évről évre gazdagíthatták a spanyol éremgyűjteményt, Európa- és világbajnokságokról, Meridiankupákról (az európai és afrikai szövetség közös tornájáról) tértek haza sikerrel. S ami még fontosabb, minden ígéretes játékosra felfigyeltek, és mindannyiuknak lehetőséget adtak. (Így történhetett például, hogy a mindössze 18 éves Iker Casillas a Ghána elleni tizenegyespárbajban hiába „védte” elődöntőbe a 20 éven aluli válogatottat az 1999-es nigériai vbn, Sáez döntése értelmében az aranyéremhez már Daniel Aranzubia – no meg Xavi és Carlos Marchena – segíthette a gárdát.)

Talán éppen ennek a politikának az eredménye, hogy az alpesi országokban diadalmaskodó 23 futballistából mindössze kilencen nem szereztek korábban Eb-, vb- vagy olimpiai érmet a selección korosztályos csapataiban. Igaz, a brazíliai születésű Marcos Sennának esélye sem volt hasonlóra, hiszen csak 2006 elején kapta meg a spanyol állampolgárságot.

A „leggazdagabb” közülük Xavi, aki négyszer is dobogóra állhatott, a „legpechesebb” Fabregas, akit hiába választottak meg a torna legjobbjának, hiába lett gólkirály, „U”-tornán nem szerzett aranyérmet; megkülönböztetett figyelem mégis Fernando Torrest illeti meg.

A Kölyök példátlan teljesítményt nyújtott az Európa-bajnoki döntőkben: szárnyalását a 2001-es, 17 éven aluli tornán kezdte, ahol a 76. percben, gól nélküli állásnál büntetőből bevette a franciák kapuját, és ezzel győzelemhez segítette csapatát. Egy évvel később Németország ellen tett hasonlót, akkor az 55. percben köszönt be Daniel Haasnak (ma a Hoffenheim kapusa), ismét egymaga döntve el az Eb-címet, ezúttal az U19-es mezőnyben. Uli Stielike ráadásul ekkor már hiába küldte be Philipp Lahmot a madridi (később liverpooli) fiú semlegesítésére, a védő sem ekkor, sem hat évvel később, a bécsi döntőben nem bírt ellenfelével.

S hogy mi a titok, amely sikerre vezette az U-válogatottakat, és megalapozta az Aragonés-legénység diadalát is?

„Az utánpótlás-nevelés 1996ban teljes átalakításon ment keresztül, szinte klubként működtünk. Santisteban a korábbi idők egyetlen túlélője, akivel igazi csapatként dolgoztunk, tökéletes összhangban – emlékszik vissza Inaki Sáez, aki később szövetségi kapitányként is tevékenykedett. – Juan ráadásul mindenkiből a maximumot hozta ki, mert szem előtt tartotta, hogy mindannyian különbözőek, és úgy vélte, csak a jó emberek lehetnek igazán jó futballisták.”

Lám, ilyen egyszerű.

Július 17-én, a pribrami spanyol–magyar U19-es világbajnoki mérkőzésen érdemes lesz odafigyelni – bár Santisteban néhány hete nyugdíjba vonult, hű fegyvertársától, Ginés Meléndeztől is biztosan van mit ellesni…