Na majd most!
Ez a felütése mostanság majd mindegyik spanyol sajtóanyagnak. A spanyol válogatott rendre remek csapattal érkezik meg az aktuális világeseményre, rendre az esélyesek közé sorolva, aztán – jó esetben – eljön az egyenes kieséses szakasz, és kiesik.
Az idei forgatókönyv eddig hasonló, az utóbbi Eb-ket felül is múlja, elvégre a spanyolok 2004-ben a csoportból sem jutottak tovább, 2000-ben vereséggel nyitva léptek tovább, utána viszont azonnal kiestek, míg 1996-ban két döntetlen után szenvedték magukat tovább, hogy elbukjanak a következő akadályban. A sajtó hurráhangulatban ünnepel, miközben a játékosok tartózkodóak.
„A helyzet az, hogy ha megnyerünk egy fontos meccset, mint amilyen a svédek elleni volt, akkor otthon mindenki úgy beszél, mintha megnyertük volna a tornát. Spanyolországban így megy ez. Ám mi, játékosok tudjuk, határt kell szabni az örvendezésnek, és arra kell összpontosítanunk, hogy továbbra is színvonalasan és keményen dolgozzunk” – hangoztatta Joan Capdevila.
A vágyott nagy siker az 1964es Eb-győzelem megismétlése lenne, ám kérdés, miben más a mostani helyzet, mint a két évvel ezelőtti vb-n, amikor a spanyolok az ukránok tönkreverése után a másik két csoportmeccset is megnyerték, majd a franciák ellen kiestek a nyolcaddöntőben.
„Eddig ugyanaz történik, mint a vébén, úgyhogy azt mondom, roppant figyelmesnek kell lennünk. A svédek elleni győzelem jó pozícióba juttatott bennünket, de vigyáznunk kell, mit mondunk, teszünk és gondolunk. Én például jobban örülnék, ha az emberek nem arról beszélnének máris, hogy Románia lenne a jobb negyeddöntős ellenfél. Ilyen tornán nincsenek jobb és rosszabb csapatok, úgyhogy jobban tennénk, ha csak a munkánkra koncentrálnánk” – szólt egy másik földön járó, Cesc Fabregas.
Neki feltehetőleg lesz dolga a görögök elleni, tét nélküli utolsó csoportmeccsen, mert Luis Aragonés abban a kellemes helyzetben van, hogy az igényeknek megfelelően alakíthatja kezdőcsapatát, azaz akinek pihennie kell, pihenhet, akinek meg jól jönnek a játékpercek, játszhat.