Az uszodák vándora

Négy évvel ezelőtt – olimpiai év volt az is – egy másik uszodában jártam egy másik országban: edző és tanítványa egymással ordibált, az úszó hisztériázott, az edzője megbüntette. Éremért, érmekért utaztak ki Athénba, nem hoztak haza semmit.

Azt nem tudom, hogy eredményesség szempontjából célravezetőbb-e az a légkör, ami a Brit-Kolumbiai Egyetem uszodájában, Vancouverben körülveszi a versenyzőket, mindenesetre jobb. A kanadai válogatót 100 méteren megnyerő mellúszó, Annamay Pierse és társai a monotonitást megtörő néhány másodpercben, amíg a medence szélébe kapaszkodtak és figyeltek az edzőre, mosolyogni is tudtak, a faltól falig való tempózás egyhangúságát emberi hang oldotta fel.

„Én addig maradok, amíg akarod” – bent ültünk már Nagy József irodájában edzés után, régen elmúlt négy óra, amikor ezt mondta. Másnap Los Angelesbe utazott, lett volna dolga bőven, én mégis viszszaéltem ezzel a mondattal, estébe nyúlt a beszélgetésünk. „Fogtam egy papírt, és elkezdtem vizsgálni, mi kell ahhoz, hogy egyik pontból a másikba a leggyorsabban eljussak – kezdte magyarázni, hogyan jutott el évtizedekkel ezelőtt a hullámzó mellúszás technikájának kidolgozásáig. – Egyenes vonalú mozgást itt nem végezhetünk, azután viszont a fizikában a hullámmozgás következik. És minél nagyobb a hullámhossz, annál hamarabb ér célba. A mellúszás kartempója és lábtempója között pedig volt egy üres szakasz, amikor az úszó elkezdett süllyedni, és a sebességéből is veszített, ezt ki lehetett küszöbölni azzal, ha előreugrik a versenyző a kartempója után. Így lett a mozgása hullámmozgás.”

Ismerik a megoldást, de nem tesznek semmit

Nagy József a hivatásában alighanem az a tudós alkatú ember, aki természetes módon szorul ki a mai Magyarországról, ahol nem a szív és az ész, hanem a nyelv és a könyök azok a testrészek, amelyekkel előre lehet jutni.

„Az olimpia után hét hónappal jár le a szerződésem. Attól nem félek, hogy munkanélküli leszek, négy országból megkerestek már. Nem tudom még, hol folytatom, de az biztos, hogy nem Magyarországon. Nem passzióból dolgozom másik országnak, esélyem sincs rá, hogy otthon munkát kapjak. A teljes igazsághoz hozzátartozik, hogy amikor eljöttem a Honvédból, Kiss Éva szakosztály-igazgatóval az élen többen mondták, hogy bármikor szeretettel viszszavárnak. Ezt nem felejthetem el, de ezzel a meghívással egyelőre nem élhetek, hiszen az úszószakosztály, mint minden más klub és sportág odahaza, máról holnapra él, és lehetetlen megfizetni az új munkaerőt.”

Mialatt beszélt, pakolászni kezdett, mégsem látszott úgy, hogy siet, ez pedig megnyugtatott, hogy minden kérdésre választ kapok. Súlyos mondatok hangzottak el.

„Nagyon nehéz elhatározás volt, amikor úgy döntöttem, elhagyom Magyarországot, ezt csak az tudja, aki eljött valaha. Az embernek elsősorban ott van az otthona, ahol a családja. Magyarnak lenni viszont örök állapot. Ha az ember külföldön él, nagyobb magyar, mint otthon, akik külföldön élnek, nem véletlenül esnek át ezen a változáson, s talán neheztelnek is másokra. Például azokra a politikusokra, akik miatt olyan a sport megítélése odahaza, amilyen. Az egészségügy és az oktatás-nevelés szempontjából a sport az egyetlen megoldás, ezt mindenki tudja, mégsem tesznek semmit. A fiatalok felkarolását egyik párt sem tűzte zászlajára. Pedig ezzel választókat lehetne nyerni, hiszen mindenkinek van anyukája és nagymamája, aki félti a gyermekét a drogtól és az utcai élettől. Közgazdászoktól hallottam, hogy Japán 1960-ban ott tartott, mint Magyarország, de az oktatásba fektetett be először, és a hetvenes évekre lehagyta a világot.”

A genetikai háttér és az uszodai gyerekek

Hat óra elmúlt, hívta már a felesége – itt van még az uszodában? Talán jobban tettem volna, ha azt mondom, köszönöm, ennyi volt, de maradtunk, a családra is rátértünk.

„A gyerekek szeretnek itt lenni, iskolába járni, és jól is tanulnak. A feleségem rengeteget foglalkozik velük, mivel a kanadai iskola jóval gyengébb a magyarnál. A hazai tanrenddel szinkronban otthon tanítjuk nekik a matematikát, az irodalmat és a történelmet, természetesen magyarul. A nagyobbik lányom, Éva tizenegy éves, és már azon vitázunk vele, hagyja abba az olvasást, és menjen aludni. Egy hét alatt elolvas egy könyvet, egyiket magyarul, a másikat angolul, és minden nap edzésre jár a kisebbel együtt. A tíz éven aluliak között megdöntötte a korosztályos kanadai rekordot, a húgával, Annával együtt mellúszó lett ő is. Genetikailag alakult így, a lába erre áll rá, hiszen a mellúszásra születni kell. Nekem ma is olyan laza a lábam, mint amikor tudatosan lazítottam.”

Nagy Józsefnek az első házasságából is van két gyermeke, a világ különböző pontjain pedig még jó néhány – mindazok, akikkel valaha foglalkozott. A leghíresebb Mike Barrowman, az 1992-es barcelonai olimpia 200 méteres melllúszószámának győztese, Rózsa Norbert akkori legyőzője.

„Ez lesz a negyedik olimpiám a negyedik országgal, hiszen magyar, amerikai és spanyol versenyzőt is készítettem már fel a játékokra. Nem is értem a kérdést, okoz-e ez meghasonlást bennem. Ha elkezdek valakivel foglalkozni, a tanítványom lesz, s előbb-utóbb ő már az én gyermekem. A spanyol Sergio Lópezt James Counsilman küldte hozzám, aztán nem tért vissza. Barrowman panaszkodott eleinte, neki nem jó, hogy itt van López, én azt válaszoltam neki, így előremenekülünk. Világcsúcsot fog úszni, ez igaz, de legalább egy nagy vetélytársad a kontrollod alatt lesz, miközben a többieket egy évig nem látod, és nem tudod, hová fejlődnek. Nagyon nehéz lesz számodra, hogy ő is velünk készül, neked mégis nagyon jó lesz. López büszke spanyol volt, két hétig tartotta magát a véleményéhez, mielőtt meggyőztem valamiről. Barrowman más volt, amellett, hogy rendkívül intelligens ember, úgy állt hozzá: ha te mondod, megcsinálom. Csak azt kérte, Rózsa Norbertet ne hívjam ide edzeni, mert akkor kikap tőle. Végül az ezerkilencszáz-kilencvenes Jóakarat Játékokon mindketten világrekordon belül úsztak. Tudta López, hogy Barrowmant az olimpián nem lehet legyőzni. Mike a győzelem éjszakáján a nyakamba akasztotta az aranyát, hogy aludjak vele én, és ne felejtsem el, hogy ő győzött. Reggel kétszer is leejtettem. Korábban én akasztottam Dzvonyár János nyakába az érmet, ha ezüst vagy bronz lett, hogy eszébe jusson, megverték.”

Repülőjegyek a keresztapától

Mike Barrowman üstökösként tűnt fel a nyolcvanas évek végén, a kilencvenes évek elején aztán ugyanilyen sebesen eltűnt a világversenyekről.

„Folytatni akarta, de én azt mondtam: mindent megnyertél, most kell abbahagyni, így koronával a fején felülhetett a lelátóra. Biztos voltam benne, hogy új tehetségek tűnnek majd fel, s ők elverik Atlantában. Nem akartam vele azt megélni, hogy amikor nem jönnek már az eredmények, egymásra kezdjünk mutogatni. Megkérdeztem tőle: más edzővel meg tudja-e csinálni, azt mondta, hogy nem, én pedig azt feleltem, akkor most hagytad abba az úszást. Könnyes lett a szeme. Sergiónak és Mike-nak egy volt a sorsa, olyanok lettek végül, mintha testvérek lennének. Sergio lett az egyik lányom keresztapja, Mike a másiké. Sergióval tegnap beszéltem telefonon, Mike legutóbb az egész családomnak repülőjegyet küldött a Kajmánszigetekre, hogy látogassam meg.”

A szálloda előtt váltunk el vacsoraidőben, próbáltam még kicsikarni belőle, legújabb lányától. Annamay Pierse-től, mit vár. A világranglistán másfél év alatt kilencven helyet lépett előre, igazi választ viszont nem kaptam az edzőjétől a kérdésre. Majd Pekingben.