Többek mint bajnokok

Ez eddig sem volt kétséges, de a trónkövetelők és ellendrukkerek azért bizakodtak: hátha az idén, hátha épp a Roland Garroson, hátha Roger, hátha Novak, hátha…

De Rafael Nadalt nem lehet legyőzni a vörös borításon.

Főleg nem Párizsban.

Főleg nem Federernek.

Vagy Djokovicsnak.

A mallorcai az utóbbi száztizenhét salakmeccséből száztizenötöt nyert meg. Federer példul legyőzte tavaly Hamburgban – de az is csak egy értéktelen piros pont volt az elégtelen témazáró előtt.

Nadal a Roland Garroson még veretlen – huszonnyolc győzelemnél jár.

Három nyert szettre menő salakos meccsen még nem kapott ki soha. Csak nyert – negyvenegyszer.

Öt szettre is csak ketten kényszerítették: 2005-ben Guillermo Cória, 2006-ban Federer. Azóta senki.

Az elmúlt két hétben tökéletesen játszott.

Az elmúlt két héten – is.

Hogy nem veszített szettet sem: egy dolog.

Ennél nagyságrendekkel félelmetesebb, hogy a két legnagyobb rivális, az őt elszántan üldöző (és magát a világ második legjobb teniszezőjének gondolni remélő) Djokovics, illetve az arra az egy nyomorult Garros-győzelemre (s vele a Grand Slamre) hajtó Federer nemhogy megszorítani nem tudta, de megközelíteni sem – pedig nagyon igyekeztek mindketten.

És még ennél is sokkal félelmetesebb, hogy Nadal egyre jobb lesz.

Már nem csak rohangál – már bemozogja a pályát. Már nem csak védekezik – már taktikusan irányít.

Már nem csak visszakanalazza a labdákat – már elüt.

Még mindig ötször kell megnyerni ellene minden pontot, csak most már nem ad öt lehetőséget. Van, hogy kettőt sem. Lelkileg pedig erősebb, mint valaha.

És – ami még fontosabb – erősebb, mint legnagyobb riválisai.

Federer nyilván görcsös ellene – elvégre már kilenc egy a mérlegük salakon, és nem az ő javára. Djokovics pedig most kezdi megtanulni, hogy fejlődhet ő bármilyen ütemben, Nadal ellen az elszántság és a tehetség önmagában nem elég. Nadal a salakkirály, ez nem kétséges.

De párizsi játéka alapján már a többi borításon is esélyes.

És két hét múlva kezdődik Wimbledon.

Björn Borg (a Nadal előtti utolsó legalább négyszeres Garros-győztes) azt mondja, már a spanyol a füves pályás bajnokság esélyese.

Persze azt is ő mondta, hogy Federer az idén megnyeri a Roland Garrost.

Ettől még a spanyollal számolni kell.

Immár valódi esélyesként.

Immár minden borításon.

Federernek és Djokovicsnak épp most lett feladva a lecke. Egy hónap múlva kiderül, mennyire nehéz a házi feladat. A Roland Garroson látottak alapján szinte megoldhatatlan.

Mert kiért is lehetne jó szívvel rajongani? A Williams nővérek minden fogadkozásuk ellenére manapság nincsenek tökéletes formában (Párizsban ketten összesen négy meccset nyertek meg), Jelena Jankovics minden igyekezete ellenére nem igazán „marketingelhető” teniszező (és akkor mit mondjunk Szvetlana Kuznyecovára…), az egyetlen valódi szupersztár, Marija Sarapova pedig épp összerúgta a patkót a női teniszt irányító WTA-val, de egymaga amúgy is kevés ahhoz, hogy el lehessen adni vele egy teljes sportágat.

Úgyhogy Ana Ivanovicsot a jó Isten küldte a teniszvilágba. Persze ott volt ő eddig is: csinos (inkább gyönyörű…), fiatal, kedves és értelmes, mindenkivel megérteti magát, korábban kicsit egysíkú játéka is kezd alakulni, azaz tökéletes poszterlánya lehetett volna a női tenisznek – csak hát eddig nem volt elég sikeres. Győzött ugyan hat WTA-tornán, volt már második is a világranglistán, és a döntőig menetelt két Grand Slamen, de mindkettőn csúnyán elverték szegényt: egy éve Párizsban például Justine Henin – nincs jobb szó rá – lemosta a pályáról.

Ám Henin, ugye, visszavonult, és ezzel megnyílt a lehetőség a trónkövetelők számára, akik közül Ivanovics élt a kínálkozó alkalommal.

Két héten át ragyogóan teniszezett a Roland Garroson. Szettet is csupán az elődöntőben vesztett (elaludta a második játszmát Jankovics ellen), ám a legfontosabb pillanatokban mindig ő nyerte meg a labdameneteket. Korábbi csapkodós alapvonaltenisze (amely egyébként a teljes női szakág rákfenéje) a múlté, remekül és okosan tud nyesni, rövidíteni, tempót váltani, és beér minden labdát. Már nemcsak őt öröm nézni, hanem a játékát is, így teljesen megérdemelten lett Roland Garros-győztes, továbbá hétfőtől az új világelső.

És ami valamelyest a gyengéje, a sportágnak még az is előnyére szolgál: Ivanovics nem lóg ki annyira a női mezőnyből, mint előtte a csúcsformában lévő Henin – így aztán a 2002-es Williams– Williams rangadó óta először Párizs nem előre lefutott, egyoldalú finálét látott a hölgyeknél.

Hanem egy imádni való győztest, aki még sokáig a női tenisz egyik ikonja lehet.