A telefoncsöngésből ítélve külföldön tartózkodik.A telefoncsöngésből ítélve külföldön tartózkodik.
Talált: Párizsban vagyok – fedte fel hollétét WaltnerRóbert.
Netán a Paris SaintGermainhez készül?
Szíves örömest tárgyalnék a franciákat, de szerintem még életükben nem hallottak rólam, és tartok tőle, nem is hallanak már…
Azért tetszik Párizs?
Hogy tetszik-e? Lenyűgöz! Amit milliók megállapították már, csak megerősíteni tudom: csodálatos ez a város.
Hogy legyen oka egy üveg Champagne J. de Telmont-t kibontani: a Nemzeti Sport osztályzatai alapján ön lett az év játékosa.
Ezt nem hiszem el! Tényleg?
Tényleg.
Nagyon örülök neki. Hatalmas megtiszteltetésnek tartom.
Ha jól veszem ki a szavaiból, nem számított erre.
Egyáltalán nem. Mivel nem tartozom azok közé, akik frankózzák magukat, sosem vagyok elégedett a teljesítményemmel. Ha mások azt mondják, hogy jól ment, akkor is azon töröm a fejem, hol hibáztam meccs közben, min lehetne még javítani. Tudja, hogy van ez: az öndicséret büdös.
Annyit azért tegyen meg, hogy feleleveníti a legjobb meccsét az elmúlt szezonból.
A Kaposvár legyőzése ugrik be. Ellenfelünk vezetett egy nullára, végül úgy nyertünk kettő egyre, hogy a góljainkat én fejeltem. Az a szeptemberi nap már csak azért is emlékezetes, mert akkor játszottam a kétszázötvenedik élvonalbeli mérkőzésemet, és mint utóbb kiderült, ha csak ideiglenesen is, de akkor vettem búcsút a csapattól. Ennek az a története, hogy a találkozó után beugrottam csapattársam, Molnár Balázs pizzériájába, csakhogy a telefonom lemerült, így a menedzserem hiába keresett, nem ért utol. Mire hazaértem, egy üzenet várt: azonnal hívjam fel. Már ebből sejtettem, hogy valami jó sülhet ki a dologból. Amikor végre tudtunk beszélni, az volt az első kérdése: ülök-e vagy állok? Aztán elárulta, hogy mesés ajánlatot kaptam az Egyesült Arab Emírségekből. Éjjel egy óra volt, de nehezen jött álom a szememre…
Azon filozofált, hogy Al Dafra vagy ZTE?
Dehogy filozofáltam. Mondom, hogy mesés ajánlatot kaptam. Ráadásul nemcsak én jártam jól, hanem a Zalaegerszeg is: tudomásom szerint ötvenmillió forint folyt be a kasszába. Végül úgy alakult, hogy hét meccsen szerepeltem az Al Dafrában, vagyis alkalmanként hétmillió-száznegyvenháromezer forintért léptem pályára… A viccet félretéve: négy és fél hónapot töltöttem kint, a hét találkozón rúgtam hét gólt, és amikor egy „helyi isten” érkezése miatt elköszöntünk egymástól, bizony szomorú voltam. Csupán az vigasztal, hogy a mai napig tartom a kapcsolatot két volt csapattársammal, és ők legutóbb arról számoltak be: a vezetők megbánták, hogy nem marasztaltak.
Úgy végzett a góllövőlista élén, hogy hét összecsapást elmulasztott. Belegondolt már, hogy tizenkilenc gólt is szerezhetett volna?
– Egyrészt nincs garancia arra,hogy az általam kihagyott mecscseken is eredményes lettem volna, másrészt számolhatok úgy is: az itthoni tizennyolc gól mellett hetet értem el az Emírségekben, és akkor a huszonöt találatra már igazán büszke lehetek, nem?
Melyikre a legbüszkébb?
Talán arra, amelyiket a Győrnek fejeltem: a labda jobbról szállt középre, és én éles szögből csúsztattam a kapuba. A Honvéd és a REAC ellenit pedig azért emelném ki, mert mindkettőt a lefújás előtti pillanatokban lőttem.
A jelszavam tudniillik az, hogy sosem szabad feladni, az utolsó másodpercig küzdeni kell – nos, ennek akkor meglett az eredménye.
A ZTE hetedik helyezését milyen eredménynek tekinti?
Ami tőlem tellett, megtettem, hogy minél előrébb végezzünk, sajnálom, hogy ez csupán ennyire volt elég. Ugyanakkor nem tagadom, bosszant, hogy hiába találtam be tizennyolcszor a riválisok kapujába, hiába mondják sokan, hogy az én teljesítményemre nem lehetett panasz, nem kapok prémiumot, mert az csak az akkor ütötte volna a markunkat, ha legalább az ötödik helyen zárunk. Egyesek megfeszültek a sikerért, míg mások, hogy finoman fogalmazzak, nem hozták ki a maximumot magukból, ha úgy veszem, utóbbiak miatt bűnhödünk jó néhányan. Látja, ez a csapatjáték hátránya. Na, mindegy, nem hagyom elrontani az örömöm.
Én sem szeretném, de mit szól ahhoz a kritikához, amit nem egy helyről
hallottam már, és így szól: Waltner Róbert kizárólag Zalaegerszegen tud jól játszani.
Ez nem igaz. Székesfehérvárra, például, tizenkilenc esztendősen igazoltam, és a második évben már stabil tagja voltam a csapatnak, lőttem tizenkét gólt, s ennek köszönhetően a válogatottban is bemutatkozhattam. Azt viszont elismerem, hogy a fővárosban valamiért nem úgy alakultak a dolgok, ahogy szerettem volna, sem az Újpestben, sem a Vasasban nem nyújtottam maradandót. Habár arról eddig nem beszéltem, hogy Angyalföldön másfél évig sérüléssel küszködtem, ha az Achilles-ín-gyulladásom miatt nem szedek be fájdalomcsillapítókat, nemhogy játszani, edzeni sem tudtam volna; az egyik nyári felkészülést úgy szenvedtem végig, hogy két hónapon át napi száz miligram Voltarent adtak be nekem. Az összes cipőm sarkát ki kellett vágnom, mert ha hozzáért valami a sarkamhoz, üvölteni tudtam a fájdalomtól… A legszebb az egészben, hogy százezreket költöttem a gyógyulásra, és végül rábukkantam egy kínai tapaszra, amely megoldotta a gondjaimat. Háromezer forintba került…
Ha Párizsból hazatér, marad Egerszegen?
A szerződésem még egy évig él, így ha nem érkezik olyan külföldi ajánlat, amely mind a klubnak, mind nekem megfelel, akkor nem megyek sehová.
Mit gondol, az NB I gólkirályának helye van a nemzeti együttesben?
Ez ügyben a szövetségi kapitány véleménye a perdöntő, nem az enyém. Amúgy Erwin Koemannal szerintem ugyanaz a helyzet, mint a PSG elöljáróival, vagyis nem tudja, ki vagyok… Azért bízom benne, hogy előbb-utóbb tudomást szerez rólam, mert számomra az a csúcs, ha a válogatott mezét magamra ölthetem. Eddig is mindent megtettem ezért, és ez ezután sem lesz másként, aztán majd meglátjuk, hogy érkezik-e a meghívó. Ha ez számít valamit, én lelkesen várom.
