Dán mesterek

Ahogy India egyéb értékei, úgy a tollaslabda – pontosabban közvetlen elődje, a poona – is megtetszett a XIX. században ideiglenes ott állomásozó angol katonának. Elvitték hát Angliába, és lett belőle „badminton”. (Mivel Badminton fürdővárosában játszották először 1872-ben, mégpedig Beaufort herceg birtokán, valakiben felpattant az isteni szikra, hogy így kéne hívni angolul.) Magyarországra az 1930-as években érkezett meg északi irányból ütők, labdák és dán testnevelők formájában, ma is főleg tőlük tanuljuk ezt a játékot. A szövetségi kapitányunk, Mátyus Tibor először az április 30-án lezáruló kvalifikációs időszakról beszélt. „Az aktuális világranglista alapján állt össze a pekingi mezőny, de versenyszámonként tíz kínai azért nem indulhat az olimpián. A mieinknek a nyolcvanadik-kilencvenedik hely körül kellett volna végezniük – mondja a kapitány. – Nálunk senki sem profi, munka és család mellett egy hölgy sem tudta vállalni, hogy elutazzon a tenisz mintájára rendezett nyílt bajnokságokra. Tóth Henrik és Horváth Kristóf jobb pozícióból indult, érdemesebb is volt őket támogatni, több európai ország mellett Thaiföldön és Új-Zélandon jártak, hogy világranglistapontokat gyűjtsenek. A szövetségnek persze behatároltak a lehetőségei, ezért a klubjuk és saját maguk is hozzájárultak a költségekhez, nem az anyagiakon múlt a siker. Tóth Henrik végül a 159. lett, ez alapján úgy tűnik, hogy messze volt a kvalifikációtól, de iszonyúan sűrű a mezőny, és tudásban majdnem eléri azok szintjét, akik kijutottak a játékokra. Főleg a londoni olimpia jegyében versenyeztettük, hiszen még csak huszonegy éves, a tehetségét bizonyítja, hogy az európai szövetség felkészítő programján is kiválasztották négy másik férfi játékossal együtt.”

A szövetség az elmúlt öthat évben dán edzőket is Magyarországra csábított, jelenleg egy indonéz szakember nálunk dolgozik, és bár klub alkalmazza, önzetlenül segíti a tollaslabda-szövetség munkáját is. Edzőképzés terén és színvonalban Mátyus Tibor szerint előreléptünk, de a versenyzői létszám a gyerekektől a felnőttekig csökken, akár a többi sportágban.

A játék öröméért viszont rengetegen hódolnak a tollaslabdának, amely valahol a tenisz és az asztalitenisz erényeit is ötvözi: fizikailag és pszichésen is rendkívüli állóképességet igényel. Kis területen folyamatos irányváltoztatásra van késztetve a sportoló (lesznek is porcgondjai a térdével), a labda – ha egy profi megüti – akár 250 kilométer/ órával is röpülhet, és a sok apró gyorsasági szakasz összeadásával akár hat kilométert is futhat a játékos egy meccsen. De most térjünk vissza a magyarországi helyzetre. „Amatőr szinten az utóbbi három-négy évben hússzor annyian játszanak, mint előtte – folytatja a kapitány. – Debreceni vagyok, ott olyan erős amatőr bázis alakult ki, hogy húsz iskolát is kibérelnek egyszerre. Ennek mintájára Pesten is sokan tollasoznak, egyetemi sportágként pedig továbbra is jelen van a játék. Az igazolt versenyzők száma közben ugyan fogy, de a mostani tizenhét-tizenkilenc éves korosztály az egyik legjobb az elmúlt időszakból.”