Kisebbségben otthon

A szegedi klubvezető, Lele Ambrus kétszeresen is érintett a kérdésben, hiszen fia tizenkilenc évesen a Pickkel áll szerződésben, a több játéklehetőség érdekében viszont kölcsönadták Tatabányára. „Az eredmények hajszolása kevés lehetőséget nyújt arra, hogy az utánpótláskorúakat beépítsük a felnőttcsapatba – mondja Lele Ambrus. – Az eredményességet elvárják a szponzoraink, emiatt a régióban a megszerezhető legjobb játékosokat kell összegyűjtenünk, számunkra Románia és a délszláv országok maradtak meg piacnak, mivel Spanyolországnak vagy Németországnak sokkal nagyobb a felszívó ereje.”

A kényszer szülte stratégia így a következő: a fiatalok átmenetileg más NB I-es klubokban szerepelnek, és ha olyan szintre kerülnek, „visszaemelik” őket a Pickbe. Jelenleg a 205 centis átlövő, Sutka Norbert példája a legszembeötlőbb. Komlón a góllövőlista élén végzett, visszavitték, egyelőre viszont nem tudja kihozni magából, amit várnak tőle. A Pick-Szegedben – amikor a védekezés mellett végre támadásban is a pályán maradhat – az elrontott kapura lövési kísérletek után sokat kell várnia arra, hogy újra bizonyíthasson.

A fentiek alapján adja magát a kérdés: Magyarországról a nagy nyugati klubok miért nem gyűjtik be a legjobb tizenéveseket, úgy, mint az ezredfordulón a Barcelona Nagy Lászlót?

„Nem látom a kiugró tehetségeket, az utóbbi években utánpótlás-eredményeink elszomorítóak – folytatja Lele Ambrus. – A felnőtteknél most van egy jó korosztályunk, amelyet még ötvözni lehet a 2005-ös juniorvébén bronzérmes válogatott legjobbjaival, vagyis Császár Gáborékkal, de hosszú távon pesszimista vagyok, szerintem négy-öt évig tudunk már csak ott lenni válogatott szinten az élmezőnyben.”

Az elveszett talentumokkal kapcsolatban Szegeden aligha találhatunk illetékesebbet Kotormán Attila, Pigniczki Krisztina, Buday Dániel, Laluska Balázs és Sutka Norbert nevelőedzőjénél, Mandl Gábornál, aki a Vörösmarty Mihály Általános Iskola testnevelő tanára és a Tisza Volán utánpótlásedzője.

„Ma azokkal foglalkozunk, akik bejönnek az utcáról, pedig az ügyességet és a bátorságot már óvodáskorban fel kellene mérni – véli Mandl Gábor. – Az iskolánk melletti óvodából áthozzák ugyan felmérésre a gyerekeket a Vörösmartyba, de a legtöbb tehetséget már nem hozzánk íratják be, sznobságból gyakran valamilyen elitnek hitt helyre viszik. Szétesett a rendszer, ugyanúgy, mint a magyar oktatás. A korosztályos csapatainkkal még tudunk nyerni, de aztán játékosaink jó részéről sokszor érettségiző korukban derül ki, hogy a nemzetközi mércének nem felelnek meg.”

A szakember szerint a tizennyolc év körüli gyerekek számára amúgy is túl magas a küszöb, amit át kellene ugraniuk, hogy a Pick-Szegedben játszhassanak: olyan, mintha az iskolában három osztállyal feljebb kellene folytatniuk. Még az NB I felsőháza és a nemzetközi mezőny között is óriási a különbség. „Kotormán Attila mesélte, hogy amikor először játszott a svédekkel, a kaput sem látta – mondja a szakember. – Olyan generáció pedig, mint a Nagy Laci-, Buday-, Laluska-féle, ötven évben ha egyszer van, az egy csoda volt. De az is kellett a fejlődésükhöz, hogy volt valaki, aki tartotta értük a hátát, hiszen kibontakozásuk idején Dani édesapja, Buday Ferenc volt a felnőttgárda edzője. Az Iváncsik fiúk, Putics Barna vagy Buday Dani a nevük mellett persze rendkívüli géneket is örököltek, az egyik fut, mint a nyúl, a másikat nem lehet agyonütni, a harmadik bevisz magával három védőt, mint az apja.”

A többi, amiről Lele Ambrussal és Mandl Gáborral beszélgettünk, közismert probléma: alulfizetett testnevelők, sportot kerülő, megizzadni nem akaró gyerekek, motiválatlan közintézmények.

„Évekkel ezelőtt ezerötszáz forintos fejkvótát kaptunk, amelyet sportra kellett költeni a testnevelés tagozatos iskolánkban, ma már ez sincs – folytatja Mandl Gábor. – A feleségem szivacskézilabdával foglalkozik a klubnál, körbejárt az oktatási intézményeknél, de a legtöbb iskola ahhoz is lusta, hogy leküldje edzésre a gyerekeket. Közel vagyunk az összeomláshoz.”

Ha ötven év nem is telt el a Nagy László, Buday, Laluska fémjelezte évfolyam feltűnése óta, a Tisza Volánnál mégis akad egy messze átlagon felüli generáció, a mostani serdülők, akik Mandl Gábor szerint talán Budayéknál is többre vihetik. Nekik is csak addig jó, amíg fel nem nőnek?