A jobbszélső most újra megpróbálja

Megy a régi verkli: az elmúlt na pokban néhány prominens vezető bőszen szidta az újságírókat, mondván, a papírra vetett kritikák miatt csúnyácska a labdarúgásunk, és ügyetlenek a futballisták. Bolond világ ez, mert a tavaszi folytatás apropóján most éppenséggel négy oldalon foglalkozunk a magyar profi focival, s hogy nem sikerül minden lapon rózsaszínűre festeni a feketét és a szürkét, az csakis azon múlik, hogy azok, akik megtehetnék, képtelenek kedvet csinálni a játékhoz azoknak, akikért amúgy a futball van, azaz a szurkolóknak. Ráadásul elsősorban nem is a játékosokban van a hiba, hiszen ők pontosan annyit mutatnak meg, amennyire edzőik megtanították őket, és annyira hajtanak a pénzükért (feltéve, hogy forintjaikat megkapják...), amennyire főnökeik megkövetelik. A szidalmak kapcsán eszembe jutott, ugyanez az újság alig két évtizede mindöszszesen annyit foglalkozott a bajnoki forduló beharangozásával, hogy két hasábon leközölte a hét végén pályára lépő csapatok összeállítását. Slussz. A stadionokba – a Megyeri úttól Diósgyőrig – ettől függetlenül ömlött a nép, a lelátón több tízezer ember szorongott pusztán azért, mert valóban futballt látott, és nem azért, mert az újság ezt vagy azt írta meg a kezdő sípszó előtt.

Kérdem tehát a jelenkor homályos gondolkodású focivezéreit: tényleg a kritikákkal van a baj?

Azzal, hogy vannak, akik nem hajlandók hazudni, akik megírják, hogy elsatnyulni látszik a szakma, hogy sok helyütt üvölt a hozzá nem értés, hogy az indítás után az alapvonalon túlra szálló labdára nem mondják/írják: ez majdnem hajszálpontos passz volt. Vagy netán az a gond, hogy a tükör megmutatja a valóságot, hogy a mi futballunk menedzsertípusúnak mondott vezetői ezen a télen sem tettek mást, mint amihez amúgy tényleg remekül értenek: romboltak, büntettek, megszüntettek, szankcionáltak. Ezen ámokfutás eredménye, hogy négy-négy kandeláber hiánya miatt három csapat kényszerül stadionjától távol játszani a tavaszi bajnoki mérkőzéseit, ami azért szomorú (sőt felháborító), mert ezzel megint csak azokat büntetik, akikért – megismételve a fentebb írtakat – a játék szól, vagyis a szurkolókat. Persze rögvest érkezik a riposzt: a szabály az, hogy márpedig világításnak lennie kell, de erre azt mondom, akkor legyen előbb világítás azokon a pályákon, ahol a gyerekek edzenek, mert a magyar foci nem attól lesz jobb, hogy 2008 tavaszán a REAC, a Paks vagy a Tatabánya villanyfény mellett játszik, hanem labdarúgásunk attól és akkor marad életben, ha azokat szolgálja, akik még egyáltalán kedvet éreznek, hogy futballcipőt húzzanak.

Nincsenek sokan.

S nincsenek sokan azok sem, akik a szurkolásra tették fel az életüket, s akik közül egyre többen és többen érzik úgy, majd csak akkor vesznek jegyet, ha azt tapasztalják, a pénzét megszolgálja a futballista, az edző, a vezető, ráadásul majd csak akkor állnak be újra a sorba a pénztárnál, ha tudják, nem kell mocskos székre ülniük; a minden alapot nélkülöző nagyzolás (mi tudunk futballozni, csak ezt nem úgy írják meg), a valóság meghamisítása pedig maradjon azoknak a kenyere, akik (ilyenolyan minőségben regnáló vezetőként) asszisztálnak például ahhoz, hogy a Tatabánya a fővárosban, az egykoron szebb napokat megélt, manapság azonban elhanyagolt, koszban fuldokló stadionban legyen kénytelen játszani, mert ott van fény. Ez ügyben pedig tanulságos módon eddig nem akadt senki a sajtó hozzáállására oly érzékeny focivezérek közül, aki azt mondta volna: ezt már nem engedhetjük. Az ilyesféle nívótlanságra valahogy már nem olyan kényesek mifelénk, pedig a profizmus valahol itt kezdődne: a feltételeket, a körülményeket kell megteremteni a játékhoz, ami nem is annyira pénzkérdés: a silányuló színvonal, és az ezzel párhuzamosan csökkenő nézőszám pedig azt bizonyítja, hogy a hozzáértés a legnagyobb hiánycikk futballunkban.

Tisztelt urak, ez elviselhetetlenül nagyobb baj, mint az, amikor sokadszorra is kiderül, és ráadásul nyomtatásban is megjelenik, hogy az évek óta görcsösen próbálkozó jobbszélső tulajdonképpen nem is tud beadni...