Miközben az állam kivonult a sportból a kilencvenes évek elején, a Ferencváros újból szárnyalni kezdett…Miközben az állam kivonult a sportból a kilencvenes évek elején, a Ferencváros újból szárnyalni kezdett…
Szép volt, rég volt: 1988-ban jöttem haza az Austriától, és beválaszottak a Fradi elnökségébe – emlékezett vissza Nyilasi Tibor.
– Két esztendővel később már acsapat edzőjeként az volt a feladatom, hogy a profi világban szerzett tapasztalataimat idehaza ültessem át a gyakorlatba. Szerencsésnek mondhatom magam, és büszkeséggel tölt el, hogy részese lehettem egy generáció- és szemléletváltásnak, amely felrázta az akkor apátiában lévő együttest. A második évben bajnokok lettünk, és egyre több néző volt ránk kíváncsi. A szurkolókat nem lehetett becsapni: csikócsapatom tagjai éltek-haltak a Ferencvárosért, akkoriban tényleg egy nagy család voltunk.
Viszont családfő nélkül, hiszen nem volt igazi gazdája a klubnak. Ebből éreztek bármit is?
A sikerek közben senki sem foglalkozott ezzel. Történelmi időszakot éltünk, a gondok pedig nem voltak annyira nyomasztóak. Igaz, előfordult, hogy fél évig nem kaptunk prémiumot. 1994-ben azonban holtpontra jutottunk. Úgy éreztem, több labdarúgóm is jóllakottá vált. Új játékosok szerződtetését szorgalmaztam, ám a vezetők közölték, erre nincs pénz. Furcsa mód később mégis jött egy befektető. A BL-szereplésnek mi tettük le az alapjait, de a kupamenetelésnek én már nem lehettem részese.
A múlt tapasztalatai alapján milyen jövő vár a Fradira? A hullámvölgyet megint dicső felemelkedés követi?
Bárki is lesz az új tulajdonos, tudatosítani kell vele: újabb történelmi lehetőség előtt áll a csapat. Ehhez azonban először is tiszta viszonyok szükségesek. Többször mondtam már, érdemes lenne az utánpótlásra, az akadémiai képzésre helyezni a hangsúlyt. Vissza kell térni a gyökerekhez! Csak olyanok közreműködésével támadhat fel újra a Fradi, akik átérzik a klub létének fontosságát.
