Sok hűhó semmiért (folytatás)

író hegyezte a fülét, egyikük tartotta az embergyűrű közepén a mobilját, amelyből kissé torzítva szűrődött ki a régi-új kapitány hangja, fotósok hada pedig bőszen kattingatva igyekezett megörökíteni a nem mindennapi pillanatot.

Vicc volt, olyan vicc, amelyen legfeljebb kínunkban nevethettünk.

Mert vicc az, hogy amikor a szigorúan zárt elnökségi ülésen eldőlt, Várhidi Péter folytathatja a munkáját a válogatott mellett, senkinek sem jutott eszébe, hogy felemelje a telefonját: te, Peti, maradsz kapitány, de ülj már kocsiba, és gyere ki a szövetségbe, sajtótájékoztató lesz, hátha tőled is kérdezni akarnak a firkászok...

Pedig a kíváncsiság borítékolható volt. Jobb híján valaki azt kérdezte Kisteleki István MLSZ-elnöktől, mégis, Várhidi Péter hogyan reagált a hírre, mire ő azt felelte, őt kellene erről megkérdezni. A másik kollégának több sem kellett, az első sorban ülve tárcsázta a kapitányt, aki felvette, majd közölte: nem nyilatkozhat... Az elnök átvette a mobilt, váltott néhány szót Várhidi Péterrel, aki aztán nyilatkozott volna, a telefon tulajdonosának azonban fogalma sem volt, hogyan kell kihangosítani a készüléket, ám segítettek neki, és megkezdődhetett a világszámnak is beillő külön „sajtókonferencia”.

Amúgy az elnök korábban, amikor valaki felvetette ezt a megoldást, a módszert nem európainak nevezte, és igaza volt. Csupán azt kell hozzátenni, hogy balkáni szervezés balkáni állapotokat szül, és máris helyben vagyunk.

Ezt azért érdemes ilyen részletesen felidézni, mert ez a kedd tele volt hasonlóan kínos, mosolyra késztető epizódokkal. Az MLSZ vezetősége nyilván tudta, hogy a kapitánykérdés az átlagosnál nagyobb érdeklődést vált ki, mégsem hirdetett időpontot a tájékoztatásra. Így aztán délelőtt tíz órától – folyamatosan dagadó létszámmal – menekülttáborokhoz hasonló állapot alakult ki a hallban. Legfeljebb a közeli kisbolt tulajdonosa dörzsölhette elégedetten a tenyerét, amikor az éhes és szomjazó médiamunkások megszállták, ám az ötórás várakozás egyetlen hozadéka csupán annyi volt, hogy elkönyvelhettük: isteni gyümölcsjoghurtot árul a tulaj.

Illetve... jöttek, szivárogtak a hírek. Az MLSZ elnökségének tagjai azzal kezdték az értekezést, hogy alá kellett írniuk egy titoktartási kötelezettségről szóló nyilatkozatot, és amikor valamelyiküket a természet szüksége kiparancsolta a teremből, sokat sejtető mosolylyal a vállát vonogatta, de nem mondott semmit az illemhely ajtajánál megtorpanó újságíróknak. Ám a 21. század elején léteznek már kifinomultabb módszerek is, például az SMS, és ezeknek köszönhetően már dél körül futótűzként terjedt el a hír, hogy marad Várhidi Péter. Egy óra múlva azonban láthattunk ilyen üzenetet is a kijelzőn: mégsem.

Aztán kiderült, hogy az igazság a kettő között húzódik meg. Várhidi Péter valóban kapitány marad, de csak addig, amíg Kisteleki István nem talál helyette mást. Ezt így persze nem mondta ki senki sem, a lényeget az elnök szép csomagolásban nyújtotta át a közvéleménynek, ám valójában erről van szó. Hallhattunk fejlesztésről, struktúráról, stratégiáról, de ha pontosak akarunk lenni, akkor csupán ezek szándékát vízionálta az elnök, hiszen minden attól függ, hogy a ma még meg nem nevezhető külföldi szakemberrel, illetve szakemberekkel hogyan és miről sikerül majd megállapodnia. Magyarán, nem konkrét és szilárd programhoz keres embert a szövetség, hanem ha lesz ember, majd akkor fogalmaz meg struktúrát, stratégiát és fejlesztést, azaz akkor dől el, ki lesz a kapitány, hogyan alakul Várhidi Péter sorsa, lesz-e felette, mellette, alatta vagy bárhol valamilyen igazgató vagy bárki más.

Az elnök, az elnökség csupán időt nyert, nem oldott meg semmit.

Az ígért külföldi megváltó nem jött össze, viszont február 6-án a válogatott meccset játszik Cipruson a szlovákok ellen. A keretet összeállító „illetékes részleg” furcsán festene a kispadon, a sajtó ugyanakkor elfogadja, a közvélemény szereti Várhidi Pétert, maradjon hát, az elnök pedig tárgyaljon tovább számon kérhető és kellemetlenül sürgető határidő nélkül.

Azon pedig legfeljebb eltűnődhetünk, mire volt jó a hátunk mögött hagyott másfél hónap. Végre volt valami a magyar labdarúgásban, amit a közvélemény kezdett megszeretni, valami, amiben felcsillant a szebb jövő reménye, valami, ami nem válságról, hanem bizalomra okot adó teljesítményről, olykor eredményről szólt, volt egy kapitány, aki szóról szóra teljesítette, amit vállalt – sikerült gyorsan ezt is aláaknázni.

Most ugyanott vagyunk, mint voltunk december elején. Másfél hónap: sok hűhó semmiért.