Még az élvonal is álom, nemhogy a BL-döntő

Volt egyszer egy csapat.

Andrew Lloyd Webber futballal foglalkozó, Magyarországon is játszott musicaljének címét akár sorozatunk mottójának is választhattuk volna, de a francia Stade de Reimsre különösen igaz a megállapítás, hiszen a dicső múltat egy korszak, azaz némi túlzással egyetlen garnitúra jelenti.

Azaz volt egyszer Reimsben egy csapat, amelyet az ötvenes években Európa legjobbjai között jegyeztek, amely az egyébként francia ihletésű BEK első kiírásában, az 1955–56-os szezonban döntőt játszhatott a Real Madriddal, majd három év múlva megismételte ezt a bravúrt.

Nyernie azonban egyik esetben sem sikerült.

Hiába ütötte ki a Raymond Kopa által vezetett francia front a negyeddöntőben az akkoriban Vörös Lobogónak nevezett MTK-t 8:6-os, majd az elődöntőben a skót Hiberniant 3:0-s összesítéssel, a spanyol együttes nagy falatnak bizonyult. Pedig a Parc des Princes-ben, csaknem negyvenezer néző előtt lejátszott meccsen 2:0-ra, majd 3:2re is vezetett a Reims, az argentin Héctor Rial 79. percben szerzett gólja – és a Jean Templin 88. percben megeresztett lövése után a kapufán csattanó labda – megfosztotta a büszke franciákat attól a dicsőségtől, hogy a sorozat életre hívása mellett annak első győztesét is ők adják (4:3 a Madridnak).

A második Real–Reims párharcra négyen maradtak a sikeredző, Albert Batteux három évvel azelőtti együtteséből, és hiába volt a pályán az 1958-as világbajnokságon harmadik helyezett francia válogatott magja (köztük a torna gólkirálya, Just Fontaine), az éppen a pirosfehérektől elszipkázott Kopával felálló spanyolok ezúttal is jobbnak bizonyultak (2:0).

Azt viszont senki sem gondolta ekkor, hogy a francia klubot negyven év múlva nemhogy a BEK-döntő, de még a francia élvonal közelében sem találjuk. A Stade de Reims a hatvanas évek elején még megszerezte története ötödik és hatodik bajnoki címét (1960, 1962), az 1964–65-ös szezont azonban már a másodosztályban kezdte. Rövid ingázás után aztán a hetvenes években még szép idők jártak a klubra, a kétszer is gólkirályi címig jutó argentin válogatott csatár, Carlos Bianchi vezette Reims hatodik (1973–74), majd ötödik (1974–75) lett az élvonalban, de a pénzügyi gondok megpecsételték a klub sorsát, amely az 1978–79-es sikertelen évad óta egyszer sem tudott felkerülni az első osztályba, sőt a kilencvenes években egészen a negyedosztályig süllyedt.

Ebben az időszakban a Robert Pirest is kinevelő piros-fehérek anyagi helyzete annyira elkeserítő volt, hogy a régen megnyert trófeákat is elkótyavetyélték, csak hogy biztosítsák az egyesület működését. Néhány támogatónak köszönhetően a serlegek azóta visszakerültek a reimsi klubház vitrinjeibe, sőt előremutató tervek is vannak: a stadiont átépítik, és a jelenlegi tízezres aréna a nyártól kétszer ennyi embernek kínál kényelmes szórakozási lehetőséget. Hogy ez az időtöltés kellemes is lesz-e, az kizárólag a jelenleg a második liga 16. helyén szerénykedő csapat játékosain múlik. Addig pedig mi mást tehetnének a futballkedvelő reimsi polgárok, mint reménykednek: talán egyszer még lesz egy csapat…