Döme itthonról hazamegy

Szabad egy kicsit gonoszkodni?Szabad egy kicsit gonoszkodni?

Tessék csak, már megszoktam – legyint Détári Lajos.

Miért választja a volt világválogatott Détári Lajos a görög ötödosztályú Pórosz csapatának irányítását, amikor idehaza a BLSZ I-es gárdájánál, azaz a magyar negyedosztályú Unionénél vígan edzősködhetne?

És ez gonosz kérdés?! A helyzet a következő: ha az Unionéhoz jönne edzősködni mondjuk Frank Rijkaard, akkor a kőérberki műfüves pályát körülzsonganák a magyar újságírók – idehaza én ugyebár nem vagyok akkora szám... –, míg Görögországban most attól hangos a sajtó, hogy „Lajosz Detari” a Pórosz technikai igazgatója lesz. Arrafelé ez minimum ötmillió ember fantáziáját megmozgatja. Aki pedig éppenséggel az Olympiakosz szurkolója, annak a szíve is majd kiugrik a helyéből a boldogságtól, hogy visszatérek az országba. Ez a ragaszkodás pedig nagyon sokat számít, illetve számított akkor, amikor meghoztam a döntést: irány Pórosz!

Értem. Szeretethiánya van.

Nem, munkahiányom van. Az életem a futballról szól, nekem a lehető legkeservesebb állapot az, ha nem lehetek az öltözőben, a kispadon, a pályán, a pálya mellett. Az viszont kétségtelen, hogy – ahogyan Buzgó József barátom mondogatja – az „ökölbe szorított arcom” kisimult, a görögöknél eltöltött két nap alatt kicserélődtem, feltöltődtem, mosolygós, optimista ember lettem. Persze ebben benne van az is, hogy a görögöknél sztárnak érezhetem magam, és ez új energiával töltött fel.

Utánanéztem: Pórosz két szigetét négyezren lakják, legfőbb nevezetessége az 1927-ben épített kikötői óratorony – és most már tegyük hozzá azt is, hogy a legismertebb embere immár a hatszoros világválogatott labdarúgó, Détári Lajos. Arrafelé aligha szaggatják majd szét az idegeit. Nem úgy ismerem, mint aki sokáig bírja az ilyen nagy nyugalmat...

Még mielőtt elfeledné, futballedzőnek és nem turistának megyek ki. Tényleg nagybetűkkel írja le: LEHETŐSÉGET kaptam a sorstól. Egyre feljebb kell vezetni a Póroszt, azt a csapatot, amely amúgy is remekel, az első helyen áll a bajnokságban, tizennégyszer győzött, egyszer döntetlenre végzett, gólkülönbsége pedig hatvanegy öt. S hogy nem rózsaszín álmokat kergetek: ha az élvonalban szereplő Aszterasz Tripolisz példáját veszem alapul, már nem is tűnik olyan lehetetlennek a vállalkozás. A Tripolisz kétezer-háromban lett első az ötödosztályban, tavaly pedig feljutott az élvonalba, ahol parádésan szerepel, momentán negyedik.

A magyar fociból elege lett?

Nem! Abból lett elegem, hogy a jelenkori magyar futballvalóságot piti alakok, karrieristák, a haveri körhöz tartozó emberek formálják. Olyasvalaki nem érvényesülhet, akinek véleménye, elképzelése, külföldön megszerzett tudása van. Nekem edzőként nem az lenne a dolgom, hogy a gyakorlások után órákat üljek az elnöki irodában, és rábólogassak, ki legyen a jobbszélső, és hogy milyen hadrendben játsszunk a hétvégén. Márpedig itthon ez megy, és aki felszólal ellene, arra rögvest bélyeget raknak: na, ez is egy hőbörgő.

Aligha nekem kell ezt mondanom önnek, de mintha a görögöknél is hasonló lenne a helyzet.

Azzal a különbséggel, hogy náluk nem a rosszindulatú, hanem inkább a szeretetteljes, sőt olykor túlcsorduló érzelmek diktálnak.

Ha nem az érzelmi, hanem a szakmai oldalról közelítünk, akkor vajon benne van-e a paklijában, hogy Póroszból feljebb léphet: edzősködés az Olympiakosznál, munka a válogatott mellett?…

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nincsenek ilyen ambícióim. Mint ahogyan az sem lenne igaz, ha azt mondanám, nem számít, miket és hogyan írnak rólam. Ha idehaza megfogtam a kólásüveg nyakát, már egy rekesz sörről szólt a történet. Amikor megérkeztem Athénba, akkor viszont arról, micsoda remek nap ez: Détári Lajos újra itt van, és edzőként irányít csapatot. Idehaza nem nyílik ki előttem a Bozsik-stadion kapuja, ha nincs nálam a bérlet. Az Olympiakosznál mindig leporolják a székemet, minden meccsre várnak, éppenséggel szerdán a Panathinaikosz elleni Görög Kupa-találkozóra is. Ha ott leszek, akkor az újságírók fontosnak tartják majd megkérdezni, mit gondolok a látottakról, míg idehaza amolyan megmondó embernek tartottak, csak akkor hívtak, ha balhés ügy volt. Szóval, valóban álmodom arról, hogy idővel dolgozhatok még az Olympiakosznál is, de arról sem tettem le, hogy kapitányként leüljek a magyar válogatott kispadjára.

Mit gondol, ha nem Magyarországra, hanem mondjuk a görögökhöz születik, akkor hol tartana?

Na jó, hagyjuk már ezt!

De ne hagyjuk, mert a válaszában benne lehet az is, ami elsorvasztja a magyar futballt.

Negyvennégy évesen aligha kellene amiatt bosszankodnom, hogy tizenegy évnyi – németországi, olaszországi, görögországi, svájci – légióskodás, hat világválogatottbéli szereplés után hülyének néznek. Hasznosnak tartom a pro licences tanfolyamot, hogy modern módszerekkel képzik az edzőket, de engem papír híján nem engednek a kispad közelébe, miközben azok a futballvezetők, akiknek a szabályokat illenék betartatni, kacagva kerülik meg a saját törvényüket: olyan szakembert alkalmaznak, aki mellé „falnak” kell még egy papíros tréner is. Negyvennégy évesen aligha kellene azon gondolkodnom, mire számíthatok attól a közegtől – mármint a magyar fociétól –, amelyben felnőttem, amelyben sikereim voltak és amelyben élek. Görögországban viszont még úgy is tenyerükön hordoznak az emberek, hogy magyar légiósként kerültem az országba; csak az számított, hogy jól futballoztam, s a játékom örömöt jelentett még azoknak is, akik nem az Olympiakosznak szurkoltak. Itthon az utóbbi húsz évben nem sikerült úgy egyengetni a karrieremet, hogy valamirevaló pozícióig eljuthassak, a görögök viszont ma is azt éreztetik velem, hozzájuk tartozom, mindenben segítenek. Mintha oda születtem volna, pedig csak ezerkilencszáznyolcvannyolcban érkeztem meg Athénba. Úgyhogy itthonról tulajdonképpen hazamegyek.

Nem gondolt arra, hogy valaki csak viccből hívta fel azzal, hogy menjen Póroszba edzőnek?

Nem. Amikor a görög menedzser felhívott, és elmondta, miről lenne szó, tudtam, hogy mehetek. Ismerem a görög embereket, ilyesmivel nem viccelődnek. Más kérdés, ők nem hitték el, hogy valóban megyek, ötször is rákérdeztek, mikor utazom...

Odakint amatőrökkel dolgozhat majd: lesz postás, bankár, autószerelő a csapatában, és mégis lelkesedik a feladatért. Most ennek apropóján mégsem azt kérdezem, mi a rossz a magyar fociban, hanem arra kérem, mondja meg, mi a jó benne.

...és Détári Lajos most először hallgat. Tenyerébe temeti az arcát, majd hosszú másodpercek elteltével felnéz, és úgy válaszol:

Már az is baj, hogy ezen ennyit kell gondolkodnom, de az igazán nagy probléma az, hogy ha megfeszít, akkor sem tudok erre válaszolni...