Vannak még csodák

Vegyük észre: a jégkoronghoz mifelénk mindig is erős érzelmek tapadtak. Persze nem véletlenül. A hoki évtizedeken át több volt itthon pusztán egy játéknál.

Szimbólumává vált az élni akarásnak. Annak, hogy ostoba és arrogáns sportpolitika mellett és ellenére is van helye a nap alatt egy, a hivatali helyiségekben lényegében halálra ítélt sportágnak.

A XXI. század sportjának.

Kevesen emlékeznek már rá, pedig nem is volt olyan régen, midőn az újpesti nyitott pályán GAZ típusú katonai terepjáró mögé kötött ronggyal (no jó, szőnyeggel...) terítették szét a pályára folyatott vizet. Még a kilencvenes évek elején is így festett a jégkészítés magyar módra. Naná, hogy a jégmező felülete olyan hullámos volt, mint a viharos Balatoné – már ha egyáltalán megfagyott rendesen a szétlocsolt víz.

Mindeközben szerte a világon már javában luxusarénákban játszották ugyanezt a játékot. Olyan csarnokokban, ahol a szurkolók kiskabátra vetkezve üldögélhettek, a csata izgalmas jeleneteit házfal méretű kivetítőkön nézhették vissza, s ha kedvük tartotta (illetve a pénztárcájuk bírta), kedvenc csapatuk dresszébe, sáljába, sapkájába, stb., öltözhettek (merchandising, nohát).

A fényévnyi különbség még roppant szolid minősítése annak, mekkora szakadék tátongott emberöltőnyi időn át a magyar jégkorongozás és a sportág elitje (mit elitje, a középmezőnye!) között. A honi hoki egész egyszerűen hiányzott a műfaj térképéről. A büntethetőséget kizáró kóros elmeállapot félreérthetetlen jele lett volna, ha valaki ebben az időszakban arról filozofál, hogy az aktuális olimpiai és világbajnok belátható időn belül Budapest vendége lesz, mi több, meccset játszani jön a magyar válogatottal egy európai minőségű arénába, zsúfolt ház előtt.

2007 nem volt a magyar sport történetének legemlékezetesebb éve, mégis az aranyoldalakra kívánkozik.

Ugyanis oly nagyon ritka manapság mifelénk a csoda.

Márpedig aki nemcsak divatérdeklődőként figyelgeti, hanem érti is a hazai jégkorongozást, az tudja: a torinói téli olimpián első, a 2006-os rigai világbajnokságon aranyérmes Svédország márciusi budapesti és debreceni fellépése többet jelent jeles VIPeseménynél. Ez a két meccs utólagos kalapemelés mindazon játékosok, klubvezetők, szponzorok, játékvezetők, szurkolók, szakírók erőfeszítései előtt, akik egy kicsit is tettek a magyar hoki túléléséért, talpra állásáért, s azért, hogy immár esztendők óta erőn felül teljesítsen, teljesíthessen a nemzetközi porondon.

Hogy a Papp László Budapest Sportarénában Pat Cortina alakulata ráadásul – hosszabbítás után – 2–1-re legyőzte a skandinávokat, s ezzel a két ország 1935 óta íródó párharca során az első sikert jegyezte, csak hab a tortán.

Ettől persze még édes a diadal.