Legyőztük az olaszokat

Szépen elkalapáltuk az olaszo kat 3–1-re, mondta is valaki a lelátón, hogy ebből még baj lesz.

Hát lett is.

Eltelt negyedév, s a világbajnokverés szépségéből szörnyűség lett. Afféle „mini-Mexikó”, hiszen ahogyan 1986-ban egy egész ország a súlyos kudarc okát, úgy mostanság a hirtelen jött, s tegyük hozzá egyszeri siker eredőjét próbálták, próbálják megfejteni.

A variációk tárháza végtelen.

Van, aki arról regélt, hogy az olaszok – már bocsánat – szépen beluvnyáztak a meccs előtt: az Európa-szerte legendásan gyönyörű magyar lányok bája nem hagyta hidegen a forróvérű taljánokat (sőt bérelhető férfiakról is szó esett a mesében…); s persze szakmáznak is a mindent tudók, a fiatalítás meg a hadrend nagyszerűségéről beszélve, amit persze jobb hallgatni, mert közelebb is áll az igazsághoz. Hiszen a történet veleje a következő: az olasz futballisták a tudásuk harminc százalékát adták, míg a magyarok – végre! – a saját képességeikhez mérten száz, sőt néhányan száztíz százalékon pörögtek.

No és ne feledjük a legfontosabbat: tét nélküli volt a meccs, a vereségnek a sztárok érkezése miatt felspannolt közönség ugyanúgy tapsolt (volna), mint a későbbi meghökkentően meseszerű sikernek. Mifelénk ritkán kopogtat be sztárválogatott, úgyhogy az aktuális aranylabdás Fabio Cannavaróval, a Zinedine Zidane homloklenyomatát a mellén „őrző” Marco Materazzival érkező olasz csapat borítékolhatóan vonzotta a népet a Puskás Ferenc Stadionba.

Mégis volt és hát van baj ezzel a győzelemmel, jelesül az, hogy azok, akiknek a leginkább a helyén kellene kezelniük, azoknak nem sikerül sehogyan sem. S most nem a játékosokról, s nem is a szövetségi kapitány Várhidi Péterről van szó, hanem azokról, akik a válogatott hátterét adják. Azoknak lett ugyanis igazuk, akik azon az olaszverős álomszerű estén azt mondták: a futballfőnökség vérszemet kap majd a 3–1-től.

Hogy lám, tudunk mi, ha akarunk, a siker egy szemvillantás alatt oldja meg a magyar foci minden gondját-baját; nem véletlen, hogy neves üzletemberek is úgy vélik: az omladozó, rogyadozó, a sötétségbe borított sportágban a válogatott rövid távon megtérülő, dicsőséggel, bevétellel kecsegtető befektetés.

Az amúgy teljesen ésszerűtlennek tűnő fiatalítás (hiszen sehol a világon nem számít különlegesnek, ha tizenkilenchuszonegy éves tehetségek bekerülnek a nemzeti csapatba, de nálunk a szakmai munka silánysága miatt csak ebből lehet marketing- és a sportág valódi fejlesztése helyett mindent elfedő PR-fogást csinálni), a „Na, én megmondtam…!” kezdetű szakmai magyarázkodás elterelte a figyelmet a valódi gondokról: a sportágban uralkodó anarchiáról, a pénztelenségről, a klubfutball nyűgeiről, sőt elképesztő módon olyan nagyképűséget szült, hogy decemberre, a világbajnoki selejtezők sorsolásának idejére már eljutottunk odáig, hogy elnöki szinten a csoportban kötelezően megszerezhető második helyről, vb-döntős részvételről kell(ett) álmodni, beszélni, hazaáruló lett az, aki szeretne a realitások talaján maradni.

Ráadásul a különös víziók világánál is sokkal súlyosabb állapotot feltételez, hogy a levegőben lóg a kapitánycsere lehetősége, csupán azért, hogy az MLSZ-főnökség a 2008-as esztendőre is biztos elrugaszkodási pontot találhasson, ha a csőd (legyen szakmai vagy gazdasági) apropóján a kínos kérdésnek számító valódi sportágfejlesztésre terelődne a szó.

Itt tartunk most, ami azért szomorú, mert az olaszok 3–1es legyőzése valójában azt példázta, hogy a futball szép.

Ennyit – és egy betűvel sem többet…