ték a megoldást, hiszen felrém lett 2004. december 14., amikor Lothar Matthäus az egyik belvárosi hotel báltermében spanyolfal mögül kilépve toppant be a magyar labdarúgásba. Nos, egy, az uzsonnáját fogyasztó kollégán kívül más nem volt ott, ő nem vállalta a felkérést. Az időközben berobogó pizzafutár sem azért érkezett, hogy a négysajtosért cserébe kapitányi állást kapjon, és bár a szemközti kávézóban éppen Détári Lajos merült el a napilapokban, a korábbi szövetségi edző visszatérését is kizárhattuk.
Hovatovább már azt is elkönyveltük, hogy Várhidi Péter marad: mint a szakember elújságolta, az elnökség egyhangúlag fogadta el beszámolóját, és a jövőt firtató kérdésekre adott válaszaiban sem talált kivetnivalót. Nem csoda, hogy derűsen várta az „ítélethirdetést”:
„Úgysincs rólam mosolygós felvétel, most lehet pótolni a hiányt.”
A kapitány másodjára két percig tartózkodott a 009-es szobában, majd a szövetség sajtófőnökével az oldalán állt az újságírók elé.
„Január tizenötödikére rendkívüli elnökségi ülést hívtunk össze, döntés aznap várható. Várhidi Péterén kívül egyelőre más név nem vetődött fel, de még felvetődhet” – fogalmazott Serényi Péter, miközben minden kamera a még hivatalban lévő kapitányra szegeződött.
Utóbb kiderült, lehet még kapitány. Kisteleki István ugyanis nem titkolta: ha nem sikerül külföldi szakvezetőt Magyarországra csábítania, nála csakis Várhidi Péter jöhet szóba. Ekkor eszünkbe jutott a „ha nincs ló, a szamár is jó” mondás – mint megtudtuk, nemcsak nekünk: az elnökség tagjai is amiatt aggódtak odabent, vajon mit szól majd ehhez a média. Ami minket illet: nevetséges, hogy amíg szinte a teljes elnökség azt állítja, a kapitány mellett van, az elnök és egy-két (nem több!) embere keresztül tudja vinni akaratát. Az pedig a pofátlanság csúcsa, hogy utólag úgy kommunikálják az egészet: az értékelése után agyondicsért (!) Várhidi Péterre is tekintettel voltak, amikor ebben a helyzetben nem hosszabbították meg a szerződését.
A színjáték tehát január 15-ig folytatódik.