Mert miközben Európa futballban jobbik felén azon törik a fejüket az elöljárók, hogy miként szabhatnának határt a futballistáknak kifizetendő csillagászati összegeknek, rögzítenék a kifizetések felső határát, bevezetnék a tengerentúli profi sportokban honos fizetési sapkát, nálunk a minimumot rögzítenék rendeletileg.
Azt szajkózva persze, hogy a futballisták jövedelmét a termék (a játék, a nívó…) valódi értékéhez kell igazítani. Na már most… Ahol tényleg a futballra szerződnek, ott értékteremtő folyamatok vezérlik a mindennapokat, özönlik a nép a meccsekre, senkit sem neveznek ki sztárrá érdemei elismerése mellett, a magas fizetések csak az utalványt kiállító, a kassza kiürülésétől rettegő vezéreket zavarja, a közönséget (hivatalosan: közvélemény) nem.
Hogy például Barcelonában Ronaldinho, Lionel Messi vagy éppen Thierry Henry mennyit vág zsebre, nem érdekli a drukkert, jól szórakozik, élvezi a kedvencek produkcióját, meccsről meccsre elámul azon, mennyi mindent tudnak, nincs benne irigység, csak öröm. És büszkeség. Nálunk pedig…
Hivatalosan szinte naponta megfogalmazzák a bennfentesek, hogy eladhatatlan a produkció, nincs igazi reklámértéke a klubnak, a játékosnak, ugyanakkor arculatátviteli szerződést kötnek a futballistával – mintha lenne. Ez még akkor is – nomen est omen – arcpirító tett, ha a joghézagokon átszuszakolható a megoldás, s akkor is, ha a bércsalás, a közterhek elmismásolása legalább annyira népszerű játék nálunk, mint a honi futball – volt.
Ahol kalapot emelnek a játék előtt, ott nem csúszhat a hatalmasok fejébe semmiféle sapka. Talán ezért látnak, s nem csupán néznek.
MALONYAI PÉTER
Legfrissebb hírek
