Azt meséli Lipcsei kolléga, hogy egyik rokona hosszú hetek után hazatért, a repülőtértől a városig taxizva meghökkenve hallgatta a sofőr áradozását a válogatottról, és elcsodálkozott: Magyarországon futball-láz van. Mintha egy másik világba csöppent volna. Eleddig Ferihegytől a belvárosig autózva – jobb téma híján – sikk volt szidni a focinkat, most pedig a taxis, a közértes, az újságos (pláne!), a szobafestő, a kalauz ugyanazt mondja: jó volt nézni ezeket a fiúkat. A lelkesebbje még azt is megmagyarázza, hogy azért volt jó nézni, mert hajtottak, s hogy a középpályán a Vass Ádám gyerek a szívét is kitette a pályára. Ez a normális. Ahol a futball, pontosabban a jó futball a minőségi élet része (mármint kellemes és tartalmas szórakozás hét közben vagy a hétvégén), ott éppen ez a lényeg: a játékosokat, az edzőt azért lehet szeretni, mert a maximumot nyújtják. A labdarúgás persze nem mindig a bravúrról, a győzelemről szól, de talán most megvan a halvány remény arra, hogy a taxis, a közértes, az újságos, a szobafestő, a kalauz akkor is dicsér, ha vereség a meccs vége, mert – és ez a lényeg – látja az akarást, a megalkuvás nélküli játékot, mert tudja szeretni a játékost, az edzőt és egyáltalán a csapatot. Persze ez amolyan szirupos mese, ám a foci napi történetének éppenséggel ez a vattacukorédes életérzés a velejárója: imádnivaló tud lenni ez a játék, és az sem olyan rossz, ha a világ reprezentatív híradásaiban is az olaszverő magyarokról beszélnek. Amúgy azt mondom, nincs többről szó, mint arról, hogy az olaszokat és a bosnyákokat legyőző, a törökök ellen készülő játékosokról a Bosznia-Hercegovina elleni Eb-selejtezőn is kiderült: számukra a futball olyan szakma, amelyben mindig a maximumot kell nyújtani. Másutt ez a legkevesebb, nálunk most – ez a legtöbb
