A boldog ember

Remekül tartja magát, csaknem úgy néz ki, mint huszonöt éve, amikor a góljait ünnepelte. Hogyan csinálja?Remekül tartja magát, csaknem úgy néz ki, mint huszonöt éve, amikor a góljait ünnepelte. Hogyan csinálja?

Köszönöm a bókot, de nemigen tudok mit mondani rá, hiszen nem sportolok, és szeretek enni is – mondta nevetve az ötvenesztendős Paolo Rossi. – Talán szerencsém van, de az is lehet, hogy a napi egy-két, na jó, három-négy pohár vörösbor segít, amely a saját toscanai birtokomon terem.

Saját maga gazdálkodik is rajta?

Természetesen, ez az én életem legnagyobb öröme. Imádom a mezőgazdaságot. Gyakran eljönnek hozzám a korábbi csapattársak, és együtt idézzük fel a régi szép időket. Egyébként több palack remek magyar bor is van a pincémben.

Tényleg a gazdálkodás élete legnagyobb öröme? Hová sorolja a világbajnoki címet és a gólkirályságot?

Az előbb a máról beszéltem. A gólkirályság másodlagos, de a Spanyolországban nyert aranyérem életem csúcspontja, gyönyörű, beteljesült álom, amelynél többet labdarúgó nem érhet el, nyerjen akár tucatnyi egyéb trófeát is.

Az egész világ csodálta, hogy a győzelem nélkül zárt csoportmeccsek és a szerencsés továbbjutás után az olasz válogatott egy csapásra szárnyalni kezdett. Mi történt önökkel, mi volt a feltámadás titka?

Végig hittünk magunkban, a csapat együtt volt mentálisan, közösen akartuk a sikert, erőnlétileg pedig tökéletesen felkészülten utaztunk a világbajnokságra. Mi azt nem értettük, hogy a csoportmeccseken miért nem nyújtottuk azt, amire képesek lettünk volna, de a kapitány nyugalma minket is bizakodóvá tett. Az ő kitartása nélkül mi sohasem nyerünk világbajnokságot, az ő egyénisége pótolhatatlan volt akkor.

Nem félt attól, hogy a gyenge teljesítménye miatt kimarad a csapatból?

De, féltem. Ám Enzo Bearzot azt mondta, nála én vagyok a csatár, és kész. Amikor a brazilok ellen berúgtam az első gólomat, hihetetlen gátak szakadtak át bennem, hirtelen visszatért az önbizalmam, minden téren. A gól olykor mennyei manna a csatár életében, én akkor valósággal lebegtem, önkívületben futballoztam, és attól fogva nem tudtam hibázni. Ilyen alighanem csak egyszer adódik a futballista életében. Örökre hálás leszek a kapitánynak, hogy hitt bennem, talán jobban is, mint én saját magamban… Ez a legcsodálatosabb ebben a játékban, egyetlen gól képes megváltoztatni mindent, és ez volt az a gól, amely az én életemet is megváltoztatta.

Tudja, hogy sem előtte, sem azóta nem ért el senki mesterhármast Brazília ellen?

Tudom. Büszke is vagyok rá, de remélem, nem csak emiatt emlékeznek rám az emberek. Csupán tettem a dolgomat, és akkor minden sikerült.

Mi a titka a gólszerzésnek?

Titka? Hm… Az alkatomnál fogva én alulmaradtam volna a védőkkel vívott közelharcban, ezért muszáj volt túljárni az eszükön, és a sebességemre, valamint a gólérzékenységemre építeni. Utóbbi szerintem olyan szegmense a futballnak, amelyet nem lehet tanítani, én egész egyszerűen szinte mindig megéreztem, hová érkezik a labda, és ott voltam. Tőlem nemigen láttak távoli bombagólokat, az nem az én erősségem volt.

Érdekes, hogy akkor és tavaly is vesztegetési botrány után nyert világbajnokságot az olasz válogatott. Beszélhetünk bevált receptről?

Most, hogy mondják... De komolyra fordítva a szót, a két eset között a különbség óriási. Minket azért tiltottak el, mert kívülállók bundázásra akartak rávenni játékosokat, olykor sikerrel – nekem egyébként egy szerencsétlen nyilatkozat lett a vesztem –, most viszont a klubok irányítói, a vezetők manipuláltak, és ez morálisan sokkal súlyosabb. Szerintem tavaly azért is tudtunk világbajnoki címet nyerni, mert a játékosok erkölcsi tartása nem sérült, és a siker jelzi az olasz futball hatalmas erejét.

Ha már az erő. Egy friss magyar emlékkel szolgálhatunk: csaknem két hete legyőztük az olasz válogatottat. Ön jelenleg a Sky Italia televíziós társaság szakkommentátora: mi a véleménye arról a meccsről?

Szerintem felkészületlen olasz csapat találkozott az alaposan felkészült magyarral. Ez persze nem von le semmit sem az önök válogatottjának érdemeiből, mert nagyon szervezettnek tűnt, tele tehetséges játékosokkal, és ezt tényleg nem az udvariasság mondatja velem. Volt tartásuk, szép gólokat szereztek, megérdemelték a győzelmet.

Világbajnok és aranylabdás játékosként mit jelent most az, hogy a Golden Foot-díjátadón megörökítik a lábnyomát?

Nagy megtiszteltetést, hiszen parádés társaságba kerültem. De mint mondtam, nincs számomra nagyobb élmény, mint a huszonöt évvel ezelőtti vb-diadal. A repülőgépen hazafelé elloptam a világbajnoki trófeát, és magamhoz szorítva utaztam vele. Nem akartam, hogy elvegyék tőlem, hiszen egész életemben, különösen a kétéves eltiltás után, érte dolgoztam, róla álmodtam. Azóta boldog ember vagyok.