Az álmok mezején

Amióta megnyerte első világbajnoki futamát Talmácsi Gábor, arra vágyott, hogy egyszer úgy végezzen az élen, hogy az elején ellép a mezőnytől, s az előnyét mindvégig megtartva robog be a célba.

Semmi tülekedés, lökdösődés, helyezkedés, a kezdet és a vég egyforma – a győzelem vitathatatlan, a fölény egyértelmű, nincs az a gáncsoskodó, rosszindulatú alak motorokon innen és túl, aki megkérdőjelezheti a klaszszisát. Nos, vasárnap a Sachsenringen teljesült a magyar motoros álma, csak a hátát látták a többiek – az elejétől a végéig.

És csak a hátát láthatják, mögötte sorakozhatnak több mint egy hónapig, köszönhetően annak, hogy az élre állt az összetettben. Ez volt az a nap, amikor kerek volt a világ – a beállítások, a rajt, a pálya, az időjárás, minden stimmelt. Így könnyű – mondhatja a laikus, s nehéz vele vitatkozni, hiszen az ideális feltételek megkövetelik az ideális produkciót.

Igen ám, de az esélyek valóra váltásához kevés a csillagok kedvező állása, tehetség, tudás nélkül képtelenség egyről a kettőre jutni. Arról nem beszélve, hogy a sors hosszú távon igazságos, látványosan csak annak nyújt kezet, aki rászolgált. Talmácsi Gáborral ez a helyzet. Ha a – nem mellesleg: volt világbajnok – csapatvezető integetve biztatja a versenyzőjét, ha a szerelő szeme könnybe lábad, amikor elsőként ér a célba, az már jóval több, mint elismerés.

Azt jelenti, hogy a csapat befogadta, támogatja, számít Talma tudására, ő pedig számíthat rájuk. Hogy létezik a kölcsönösség – tudva, hogy nem vagyunk éppen motoros nagyhatalom –, legalább akkora siker, mint a futamgyőzelem, a bizalom több mint remek alap a további diadalokhoz. Mert Talmácsi Gábor nem fogyott ki a vágyakból a rajtcél győzelem után, ezt mondani sem kell. Elkiabálni pedig nem szabad.