Száguldás a szentélyben

Azt kérdezi, felkészültem-e. Bólintok. Nem meggyőződésből.

Akkor indulunk, mondja, és szemérmetlenül vigyorog hozzá, mert felfedez némi izgatottságot az arcomon. Tényleg elindulunk. Bekapcsolja a rajtprogramot, a Focus WRC motorja felbőg. Ismerős a hang, csak most bent vagyok, nem kint.

A start olyan, mint a világbajnokságon. Mikko Hirvonen mereven nézi az utat, talán még vissza is számol magában. A korábbi nevetgélésnek nyoma sincs – komoly dologról van itt szó kérem, a ralit nem lehet csak úgy félvállról venni. A fél vállam amúgy is az ülésbe préselődik, félő, hogy többé már ki sem jön onnan, és az elhatározás, miszerint végig figyelem, miként használja a pedálokat, hogyan kezeli a kormányt, mennyire feszült az arckifejezése, csak néhány másodperccel később váltható valóra, amikor a nyakam megszokja a gyorsulás-lassulást, és egy kicsit előre tudom hajtani a fejem.

A helyszín az autósport angliai szentélye, a silverstone-i versenypálya, ahol nemcsak Formula–1-es futamot rendeznek (a hét végi nagydíj miatt itt még minden a száguldó cirkusz nyomait viseli), hanem van ralipálya is, pontosabban az itteni raliiskola tesztgyorsaságija (de jó lenne eljutni odáig, hogy nálunk is legyen ilyen...).

Persze a vb-harmadik, kétszeres futamgyőztes Hirvonennek nincs szüksége leckékre. Itt ő a tanár. Azt mondja, sokat fogunk keresztbe csúszkálni, mert ez széles, jó minőségű, murvás út, amelyet ugyan szegélyez itt-ott néhány fa és persze néhány gumibála, de alapjában véve nem okoz különösebb bonyodalmat.

– Ugrató van? – kérdezem, emlékezvén, hogy előző nap azt mondta, az a kedvence, amikor az autó ugrás közben oldalirányban is úszik a levegőben, hogy be tudjon fordulni a következő kanyarba. – Nincs – feleli, és nemigen tudom eldönteni, hogy örüljek vagy sem.

De vissza az eredeti gondolathoz: Mikko Hirvonen nem az az idegbeteg típus. Nem rángatja össze-vissza a kormányt, nem dől előre az ülésben, hanem nyugodtan, lazán kezeli az autót. Malcolm Wilson csapatfőnök korábban elmagyarázta: ez mentalitás kérdése, az sem gyorsabb, aki minden pillanatban szét akar robbanni a feszültségtől.

Nos, Mikko Hirvonen nem ilyen. Könnyed mozdulatokkal tekergeti a kormányt, olyan természetességgel nyomkodja a pedálokat (persze bal lábbal fékez), mintha otthon a karosszékében a tévé előtt ülne. Már csak azt várja az ember, hogy kikönyököl az ablakba, és hanyagul integet a pálya szélén nézelődőknek. Közben százzal fordulunk az egyik élesebb kanyarba.

Áthajtunk egy gumin, amely nyilván az előző körben került a pálya közepére. Látom (már amennyire ki lehet látni a hátracsúsztatott, alacsonyan fekvő navigátorülésből), de nem érzem. – Átmentünk rajta? – kérdezem. – Át – jön a válasz a túloldalról, amikor értetlenkedve felé fordulok, a szeme sarkából jobbra pillant, és közli, hogy a murvafutómű meg sem érzi az ilyesmit. Ha másképp lenne, a sziklás gyorsasági szakaszokon kiesne a versenyzők fogából a tömés. Na igen.

Csúszunk egyik kanyarból a másikba, fröcsköl a sár, a Ford Focus szinte dorombol a kezei között. Nem hagy nyugodni a gondolat, hogy ez az autó olyan neki, mintha a második otthona lenne. Nem is mintha, mondja, tavaly 244 napot töltött a gyári csapat szolgálatában, vagyis jóval többet, mint otthon.

Győzni ugyanis csak megfelelő alázattal, elkötelezettséggel és tapasztalattal lehet. Na, tapasztalatom már nekem is van néhány: például arról, hogy a fizika törvényei nem mindig vonatkoznak Mikko Hirvonenre és az általa vezetett versenyautóra. Három kört teszünk meg, de mintha három másodperc lenne.

A szervizútra kanyarodunk, a mérnökök már várnak. Kinyitják a motorháztetőt, a finn pilóta pedig vet még egy pillantást a jobb oldali ülésre: „Legközelebb ugrunk is, jó...?”