Kettős vereség

Az egyik oldalról teljesen világos a képlet. Huszti Szabolcs képtelen volt elviselni, hogy Várhidi Péter szövetségi kapitány nem számít rá kezdőként, ezért kétmeccses – reméljük csak ennyi – mosolyszünet állt be a felek viszonyában.Husztit az érzelmek vezérelték. A Nemzeti Sportnak már korábban is azt nyilatkozta, számára legfontosabb a válogatottság. A szavak mögött ott lapult, akár Bozsik József válogatottsági rekordja után eredne, de az egykori klasszis nevét ki sem ejtette a száján – talán azért, ne mondják rá, hogy meri ez a tacskó hozzá hasonlítani magát. Amikor kirobbant a balhé, vállalva véleményét, a szerkesztőségben nézett az újságíró szemébe. A mai divatos stílust ismerve, telefonját kikapcsolva felszívódhatott volna, ehelyett „pacekba” vállalta tettét. Huszonhárom évesen nem érti, miért nem kezd a magyar válogatottban. Valószínűleg azt nem érti, miért nem elég egy kiszámítható világban mutatott jó teljesítmény a kiszámíthatatlan magyar közegben – ott, ahol a kapitány szerint más rendszerben helye lenne.Ez ám a teljes káosz, rend a rendetlenségben. Mert azt is meg lehetne kérdezni a magyar futball mai helyzetét tekintve: melyik az a rendszer, amelybe nem fér be Huszti. Az a Huszti, aki nem egy simlis, hátulról oltogatós futballista, hanem leül a kapitánnyal tisztázni a dolgokat. Várhidi pedig egy sajnos már-már nem is létező mundér becsületét védve, nem veszi vagy nem hajlandó észrevenni, hogy most nem a Max Merkel-i axiómát – 1.: mindig az edzőnek van igaza. 2.: minden más esetben életbe lép az első pont – kell alkalmaznia, hanem pedagógusként megoldania a helyzetet. Pedagógiai csőd volt a kapitány reakciója, s nemcsak Huszti, hanem a keretben maradó játékosok felé is. Mert a közösségben élők nagyon is tudják, kinek van igaza. Így aztán nem csak az érintettek, de a válogatott sem jött ki győztesen ebből perpatvarból. Pedig a meccset még csak szombat este játsszák…