Még egy dobás

Az első szombathelyi benyo másom az, hogy a Kondics utcai bázis nem a Wembleyt idézi, egy jobb érzésű vakond messze elkerüli ezt a területet. Annus Adrián és Fazekas Róbert viszont itt gyakorol nap mint nap.

Egy év telt el hízással és pereskedéssel

„Az olimpia után meglátogatott egy japán tévéstársaság, tagjai nem győztek hüledezni, hogy lehet itt edzeni. Nem akartam visszavágni, hogy náluk pedig miként lehet a vécét a földre szerelni… Nyilván tréningezhetnénk jobb körülmények között is, lehetne csili-vili az egész, de minek? Nekünk megteszi ez is” – böki ki két dobás között Annus, majd szerintem messzire, szerinte közelre hajítja kalapácsát. Hogy nem tetszett neki a dobás, abból szűröm le, hogy másodpercekig ostorozza magát – szavakkal, persze.

A foglalkozás végeztével a Haladás-székház szűkös edzői szobájában folytatódik a beszélgetés. Mindjárt azzal, hogyan telt az ötkarikás játékok befejezése, illetve az edzések újrakezdése közötti év.

„Hízással” – vágja rá a sarokban meghúzódó Fazekas. A „Szúnyog” becenévre hallgató (bár termetét alapul véve a „Lódarázs” inkább illene rá) diszkoszvető később feleleveníti: akkoriban kávézással, motorozással, délutáni alvással „múlatták” idejüket, no meg azzal, hogy próbálták visszaperelni az elvett aranyakat. „Elment egy esztendő arra, hogy bíróságra jártunk, de legalább ezzel is telt az idő. Mit telt, rohant, felkelt az ember, és már este volt. Más kérdés, hogy fejenként tízmillió forintnál is többet költöttünk a semmire, hiszen végül elbuktuk a pert. Próbáltak azzal vigasztalni minket, hogy a lelkiismeretünk megnyugtatása végett megérte harcolni, ami kétségkívül jól hangzik, csakhogy egy doboz nyugtatóval jobban jártunk volna…” Noha számos párhuzam található a két barát karrierje között, abban különböznek, hogy amíg Fazekasban fel sem vetődött a visszavonulás gondolata („Amikor jöttem hazafelé Athénból, a kocsiban már el döntöttem, hogy visszatérek”), Annus a nemzetközi Sportdöntőbíróság számukra kedvezőtlen ítélete után döbbent rá arra, hogy másképp akarja befejezni. A közös álláspont ez ügyben: „Szeretjük csinálni, értünk hozzá valamelyest, hiányzott is, miért hagytuk volna abba?!” Hirtelen az jut eszembe, hogy az őket ért vádak miatt.

Szemétbe hajított ötkarikás ereklyék

„Maximálisan megbűnhődtünk” – reagál a nemzetközi viadalon 33 hónap után kedden újra rajthoz álló, a csehországi Turnovban csak 58.32 méterig jutó diszkoszvető (eredmények a 12. oldalon), hogy aztán hozzátegye: az elmúlt időszak arra volt jó, hogy végleg felnőjön, már nem csodálkozik semmin, és sokat komolyodott.

„Én mindig komoly voltam” – jelenik meg talán az első mosoly Annus arcán. Ez a megjegyzés még szerinte is vicces, nem úgy a velük kapcsolatos, 2004 óta keringő poénok. Egy alkotmányjogász például Annus anusával tréfálkozott, más meg színpadi vígjátékot kreált Fazekas tragédiájából. A versenyzők állítják, meg sem hökkentek azon, hogy „…tornából felmentett emberek velünk szórakoznak, Magyarországon mindig sikk volt más kínján röhögni. Habár nyilván mi is ezt tettük volna az ő helyükben.”

Athénnal kapcsolatos tárgyi emlékeiket réges-rég a szemetesvödörbe dobták, a kivételt a kalapácsvető melegítője képezi, de az is az egyik ágyneműtartó mélyén lapul. Feledni akarnak, indokolják az ereklyéktől való szabadulást az atléták, ami persze nem olyan egyszerű, mint a diszkoszt vagy a kalapácsot bizonyos távolságra, jelen esetben a világbajnoki szint fölé repíteni. A vb-t amúgy augusztusban Oszakában rendezik, Murofusi Kodzsi hazájában – ez csupán azért érdekes, mert a japán nyakába akasztották az aranyérmet, amelyet Annustól elkoboztak… „Volt két szép napom Athénban. Jó volt a dobogó felső fokán állni, jó volt nyilatkozni, fényképezkedni, más szóval minden jó volt. Negyvennyolc óráig olimpiai bajnoknak érezhettem magam, aztán…” – és ezen a ponton a kalapácsvető elhallgat. Másodpercek telnek el, míg rászánja magát a folytatásra: „Azóta akárhová megyünk, tudatják, érzékeltetik velünk, semmit sem adnak előre, majd ha újra bizonyítunk, ha megint leteszünk valamit az asztalra, akkor számíthatunk bárminemű segítségre.” Addig, mint kiderül, marad a család, a versenyzők mellett mindvégig (!) kitartó Nyugat rádió, a Haladás és a Fazekasnál nemrég bejelentkező Geren csér Autóház támogatása. Hogy egyáltalán van kit említeni, az azért nagy szó, mert Annusék is érzik, hogy „…a doppingolás bélyege eddig is rajtunk volt, és ezután is rajtunk lesz. Mi több, örökre rajtunk marad”.

Nem az elsők, és nem az utolsók…

Talán ezért sem bánják, hogy a Kondics utcában a legkisebb felhajtás nélkül edzhetnek. Ott senki sem zavarja őket abban, hogy amíg elcaplatnak az elrepített sportszerekért, arról ábrándozzanak, hogy előbb kijutnak Pekingbe, majd tisztességesen szerepelnek az olimpián. A harmadik helyezést mindketten „aláírnák”, úgy vélik, az részben feledtetné az Athénban történteket. „Nem mi vagyunk az elsők, és nem is az utolsók, akik ilyen bajba kerültek” – búcsúznak.

Illetve mégsem: még egy dobásuk van.