Szívvel él a profi’’

Amikor egy évvel ezelőtt Lőw Zsolt, a német harmadik ligában szereplő TSG Hoffenheimhez igazolt, akkor sokan mosolyogtak rajta – kinevették? –, azt mondták, vége is a pályafutásának. A huszonnyolc éves védő csapata négy fordulóval a vége előtt biztosította helyét a másodosztályban, vagyis a célt elérte, sikerült a feljutás. Ugyanakkor Lőw Zsoltnak nem sok szerep jutott, nehéz év áll mögötte. Leginkább azért, mert többször a szívére hallgatott az esze helyett.

Feljutottak. Elégedett?

Részben igen, de nem teljes az örömöm – mondta Lőw Zsolt. – Tudom, hogy sokan nem értették az egy évvel ezelőtti döntésemet, de azt hiszem, nekik bizonyítottam, sikerült a feljutás. Többen kinevettek az átigazolásom miatt, de én továbbra is állítom, hogy jól döntöttem.

Kinevették? Kik?

No jó, a kinevetés azért túlzás, de néhány barátom a szemembe mondta: nem értik a döntésemet.

Azzal, hogy szinte eltűnt a szemünk elől, akár igazat is adhatok a barátainak...

Sajnos keveset játszottam, nagyon nehéz év áll mögöttem, hiszen sérült is voltam, és egy családi ügy is nehezítette a helyzetem.

Hallani lehetett arról, hogy az unokaöccsét baleset érte. Mennyiben befolyásolta ez az ön életét?

Nagyon. Amikor megtörtént a baj – borulás egy biciklivel és a mozgásképtelenség... –, akkor azonnal hívtam a budapesti ismerősöket, hogy próbáljanak segíteni, és Knoll Zsolt, a válogatott orvosa sokat is tett értünk. Aztán, amikor minden elrendeződött otthon, akkor kijött hozzám az unokaöcsém, és itt folytatták a kezelését. Sok időt és energiát kellett rá áldozni, de egyáltalán nem sajnálom, mert az a fontos, hogy jobban van.

Mit szóltak a klubjánál, amikor kiderült, hogy nem tud a futballra koncentrálni? Hiába harmadosztály, ez azért csak profi világ.

Nem szerettem volna, hogy kiderüljön, de valahogy mégiscsak a tudomásukra jutott. Elképesztően sokat segítettek. Anyagilag támogattak, és a kapcsolataikat is felhasználták. Csak köszönhetek nekik. Ráadásul még azt is kijelentették, hogy nem baj, ha most nem játszom, foglalkozzam a családdal, megértenek. A karrierem elé helyeztem a családom, ez így természetes.

Emiatt hagyta ki a tavaszt, de mi történt ősszel?

Sajnos akkor sem sokat játszottam, pedig még a válogatottba is bekerültem.

Na látja, ez keveseknek sikerülne a német harmadik ligából.

Ebben talán igaza van, de én két meccs miatt két és fél hónapot hagytam ki. Amikor ideszerződtem, akkor Bozsik Péter, az akkori szövetségi kapitány elfogadta a döntésem, nem felejtett el, meghívott a keretbe. A norvégok elleni meccs előtt már nem voltam teljesen egészséges, de éreztem, hogy számít rám, bízik bennem. Nem mondhattam neki azt, hogy nem vállalom a meccset. Aztán a bosnyákok ellen is jelezte, hogy szeretné, ha játszanék, hiszen Halmosi Péter is sérült volt. Dárdai Pál és Fehér Csaba is rábeszélt, hogy szorítsam össze a fogam, és vállaljam, tehát megtettem. Nem bánom, mert nagy élmény volt a bosnyákok elleni meccs, de amikor visszatértem Hoffenheimbe, kiderült, hogy mindkét meccsen részleges bokaszalag-szakadással játszottam, ezért kellett kihagynom hosszú hónapokat.

És? Megérte?

Meg. Nem mondhattam a szövetségi kapitánynak, aki végig mellettem állt, hogy nem játszom. A norvégok elleni vereség után nem tehettem meg, hogy nem szerepelek Boszniában, mert akkor olyan lettem volna, mint aki menekül a süllyedő hajóról. Nem vagyok ilyen. Biztosan tüske maradt volna bennem, a kapitányban és a többiekben is, ha nem lépek pályára. Miután felépültem, újra megsérültem, akkor a combomban szakadt el egy izom, de akkor is azt mondom, hogy nekem játszanom kellett a válogatottban.

Az unokaöccse esetében és ebben a szituációban is a szívére hallgatott. Pedig egy profitól azt várná az ember, hogy csak az esze után megy.

Erre én képtelen vagyok. Az unokaöcsém esetében fel sem merült bennem, hogy a futball fontosabb lenne, mint ő. Tudtam, hogy a karrieremből elmegy majd fél év, de abban is bíztam, hogy segíthetek neki. Ez pedig sokkal fontosabb. Én továbbra is labdarúgó vagyok, ő pedig jobban van. A sérülésemmel kapcsolatban pedig csak azt tudom mondani, hogy a válogatott nekem nagyon fontos, a barátaimmal játszottam együtt. Nem csaphattam be őket. Nem jöttem ki jól belőle fizikailag, de a lelkiismeretem tiszta maradt, ez pedig mindennél fontosabb. Felépültem, már jól vagyok.

Öt éve van Németországban, és nem lett kemény, érzelmek nélküli profi. Ez nem hiba?

De az. Tudom, ha átvettem volna az igazi német mentalitást, akkor előrébb tartanék. Én azonban nem vagyok ilyen, engem nem így neveltek, én nem ezt láttam otthon. Nekem fontos a család, a barátok és persze a futball is, de amikor dönteni kell, hogy mi szerepeljen első helyen a rangsorban, nem mindig a focit választottam.

Hogy lesz így önből ismét élvonalbeli futballista?

A legegyszerűbb az lenne, ha a Hoffenheim felkerülne az élvonalba. Ez a vezetők célja, most kapunk rá két évet. Én azonban már a futballra koncentrálok, jól akarok játszani a másodosztályban, és akkor talán magamtól is ismét felkerülhetek a legjobbak közé. Az sem lenne rossz.

Ha jól tudom, akkor a nyáron sem elsősorban a futballal foglalkozik majd.

Bizony, a szünetben egész másra készülök. Elveszem feleségül a barátnőmet, akivel már évek óta együtt élünk, úgyhogy a család akkor is a labdarúgás elé kerül majd. Ez azért érthető, ugye? Aztán viszont újra minden a régi lesz, és újra főszerepet kap a szeretteim mellett a futball is.