Visszatért a vezér

Benedek Tibort, a magyar válo gatott legrutinosabb játékosát sokan amolyan messiásként várták vissza a csapatba, különösen az állandósuló s az utóbbi években számunkra kedvezőtlen kimenetelű magyar–szerb párharcok miatt. Kérdés, hogy Benedek visszatérésével kap-e akkora lökést Kemény Dénes együttese, amekkora kell az aranyérem megszerzéséhez.

Noha a kapitány joggal nyilatkozta, hogy Benedeknek is meg kell küzdenie a csapatba kerülésért, nehezen lehetett elképzelni, hogy nem lesz ott a világbajnokságon. Nos, ott lesz, mi több, csapatkapitányként. A válogatottságról 2005 májusában lemondó Benedeknek ugyanis visszadta a csapatkapitányi tisztséget Kásás Tamás, gesztusával teljesen helyreállt az athéni állapot.

A Domino klasszisa egy pillanat alatt felvette a ritmust, mintha csak egy nap telt volna el legutóbbi válogatott szereplése óta. Az olaszok elleni felkészülési találkozón mindjárt bizonyította, miért vele teljes a válogatott: akadozott a játék, de Benedek egyéni villanásai rendre gátat szabtak a vetélytárs győzelmi törekvéseinek. Ösztönösen folytatta korábbi, csapatkapitányi ténykedését, levezényelte a mérkőzések előtti megbeszélést, a többiek szinte tátott szájjal hallgatták. Persze ez nem csoda, hiszen hihetetlenül szuggesztíven, jól fogalmazva, hitet sugározva formálja a mondatokat, stílusával eleve tartást ad a többieknek, a játékával pedig hangsúlyt a mondandójának.

„Horkai György kapitánykodása idején három éven keresztül dolgoztam vele a válogatottnál, és mind szakmai, mind emberi szempontokat figyelembe véve példaértékű volt a hozzáállása. Valóságos vízilabdaszentség, azon négy-öt ember egyike, aki az elmúlt negyven-ötven évben a vízilabdát testesítette meg. Nekem ő a póló, ezzel mindent elmondtam” – mondta Gerendás György Benedekről januárban. Előrebocsátotta, elfogult vele szemben, de azért fogadjuk el a minősítést.

Benedek józanságát, óriási tapasztalatát (1991-ben már világbajnokságon szerepelt) az elutazás előtti percekben a vlv.hunak tett nyilatkozata is tükrözi:

„Hosszú a várakozás – a szó szoros értelmében, hiszen az első igazán nehéz mérkőzésig még majdnem két hét van hátra. A végcél mindig ugyanaz, de nem szabad rögtön arra gondolnunk, hogy mi legyen a végén, hanem szép lassan, egyesével haladjunk előre, minél kevesebb hibával és egyre jobb játékkal. Hogy hol lesz a vége? A csúcson. Mindig a csúcson van a vége…!”