„Nincs más foglalkozásom”

– Mi az első élménye a Dakar-raliról?
– Húszéves voltam, és néztem a televízióban Hubert Auriol és Cyril Neveu késhegyre menő csatáját – kezdte Stéphane Peterhansel. – Izgalmas volt, gyönyörű tájakon versenyeztek, de számomra akkor még csak álom volt, hogy részt vehessek a versenyen.

– Alig néhány évnek kellett eltelnie, hogy sikerüljön.
– Igen, nagyon szerencsés voltam. Huszonhárom évesen a gyári Yamaha-csapat tagjaként már én is ott voltam a rajtnál. Akkor már francia enduróbajnok voltam, és a többi terepmotoros szakágat is kipróbáltam: a motokrosszt, a szupermotót, mindent.

– Mi volt a legnagyobb meglepetés az első versenyen?
– Az, hogy csapattársam, aki háromszoros motokrosszbajnok volt, hatalmasat esett, és össze-vissza törte magát. És mindez a harmadik napon, amikor még semmit sem tudtam Afrikáról. De láttam őt, és hamar megértettem a verseny lényegét. Megfordult a fejemben, hogy rögtön befejezem az egészet, de azt nagyon nagy kudarcként éltem volna meg. Így aztán folytattam, de attól a pillanattól kezdve nagyon vigyáztam magamra. Azóta is, akárhányszor elrajtolok egy szakaszon, végiggondolom magamban, hogy persze, jó dolog versenyezni, de az élet a legfontosabb.

– Került valamikor veszélybe az élete?
– Tízszer indultam motorral a Dakaron, de egyszer sem estem nagyot. A Fáraó-ralin és a különböző enduróversenyeken igen, de a Dakaron soha. Szerencsés vagyok, nagyobb sérülés, csonttörés nélkül megúsztam motoros pályafutásomat.

– Előfordult, hogy elveszett a sivatagban?
– Igen, a legelső versenyemen. A szünnap előtt még negyedik voltam, de letértem a helyes útról. Akkoriban még műholdas navigációs rendszer nélkül motoroztunk, úgyhogy nem volt könnyű visszatalálni. A jelenleg navigátorként ténykedő Gilles Picard-ral, aki akkor Cagivával indult, az egész éjszakát a homokdűnék között töltöttük. Reggel hatra értünk be a célba.

– Nem félt?
– Akkor nem, de utána megesett, mert én sem vagyok gép. A sivatagi versenyzésben az a legjobb, és egyben a legroszszabb is, hogy egyedül mész a dűnék között, olyan tájakon, ahol talán korábban még senki sem járt. Emlékszem, éppen egy viszonylag egyenes szakasz volt, háromszáz kilométert mentem egyedül, nem láttam egy embert, egy jelet sem, azt sem tudtam, jó helyen járok-e. Libabőrös voltam, és remegtem, pedig elég meleg volt, legalább huszonöt fok. Tudja, a motorsport nagyon furcsa dolog. Egyrészt az adrenalin éltet minket – amiből egyre többet és többet szeretnénk – a másik oldalon viszont ott van a félelem.

– Ezért hagyta abba a motorozást?
– Nem hagytam én abba, otthon most is van motorom, hobbiból indulok is néhány enduróviadalon, de az csak két nap a francia bajnokságon. A Dakaron viszont többé már nem versenyeznék motorral.

– Ezek szerint ön sem érti, hogy miért vannak ilyen sokan a motorosok? Néhány hét után betelik a nevezési lista, pedig két keréken rendkívül veszélyes ez a kaland.
– Pontosan. Sok nagyszerű motoros ment el az utóbbi években, és a biztonság érdekében már nem lehet túl sokat tenni. Jó az Iritrack és a Sentinel, és érthető, hogy minden faluban nagyon lassan kell menni. De ennél többet már nem tehetünk. El kell fogadni, hogy a Dakar-rali mindig is veszélyes lesz motorral. Ez nem játék! És ha eljön az időd, akkor nincs mit tenni, menni kell…

– Ha így látja a dolgokat, gondolom, nem volt nehéz áttérni az autózásra…
– Egyáltalán nem. Évekig a motorozás volt az életem, de a végén már nagyon veszélyesnek éreztem. A célom az volt, hogy megdöntsem Cyril Neveu csúcsát, és hatszor nyerjek. Amikor megvolt, szinte azonnal eldöntöttem, hogy váltok, nem szeretnék többé enynyire veszélyesen élni.

– Ezek szerint már egyedül lenni sem szeret? A motorosok többsége azt mondja, a sivatagi versenyzésben az a jó, hogy az ember mehet a saját feje után egyedül a dűnék között.
– Nem, nem igazán szeretek egyedül lenni. A végén már túl sokat álltam magányosan a nyeregben. Pedig az eredmény akkor jött, ha egyedül voltam, hiszen azt jelentette: a többiek eltévedtek. De én már nem kívántam ezt az érzést.

– Jó ütemben, jó csapathoz igazolt. Szerencse is kellett hozzá?
– Persze, szerencse mindenhez kell, és az én életem tényleg igazán szerencsés. Mindig azt csináltam, amit szerettem volna. Ha motorozni akartam, motoroztam, ha nyerni akartam, nyertem. Az én életem tényleg olyan, mint egy álom, mintha egy aranyhal mindig teljesítené a kívánságaimat.

– Hiányzik valami az életéből?
– Nem, nem hiszem. Boldog vagyok. Természetesen vannak álmaim, vannak terveim, amelyeket szeretnék megvalósítani, de ha nem megy, úgy is jó…

– A versenyzés és a felkészülés tölti ki minden idejét?
– Igen, nincs más foglalkozásom. Amikor tizenhat éves voltam, azt mondtam, profi motoros akarok lenni. A családom őrültnek tartott, de engedett a kérésemnek, azzal a feltétellel, hogy ha két éven belül nem szerzek enduróbajnoki címet, akkor be kell szállnom a családi vállalkozásba, fűtőtestekkel kell foglalkoznom. Azt semmiképpen sem akartam, úgyhogy nagy kő esett le a szívemről, amikor bajnok lettem.

– Mi a legjobb a Dakar-raliban?
– A sivatag szépsége. Emlékszem, elképedtem, amikor először láttam a hatalmas, narancsszínű dűnéket, amelyek olyan magasak, mint egy hegy. Hihetetlen élményt jelentett, és a mai napig ugyanazt érzem, ahányszor csak a Szaharában versenyzek.

– Gondolt már arra, mit csinál, mondjuk, öt-tíz év múlva?
– Nem tudom. Talán még mindig versenyzek, talán egy kis szigeten fogok élni… Szeretem a motorsportot, de szerintem nem jelent majd gondot, hogy lemondjak róla. Sokat megéltem, sok hobbim van, úgyhogy akkor sem fogok unatkozni, ha már nem versenyzek.