A Barca legszebb arca

A lassan három hete mögöttünk hagyott esztendő a Kutya éve volt – legalábbis a kínai horoszkóp szerint. Legtöbb olvasónk viszont úgy vélekedett, 2006 a Barcelona esztendeje volt – a Bajnokok Ligája-diadal és a spanyol bajnoki cím után jár is az elismerés Frank Rijkaard csapatának.
De kezdjük az elején.
Més que un club!

Katalónia fővárosától 600 kilométerre, Madridban is tisztában vannak vele: a Barcelona több mint egy klub. Más kérdés, hogy Spanyolország fővárosában rögtön hozzáteszik: semmivel nem több, mint a Real, sőt. Ami a sőtöt illeti: ha csak a legfontosabb trófeákat nézzük, akkor a Bajnokok Ligájában (beleértve a Bajnokcsapatok Európa-kupáját is) 9:2, a spanyol bajnokságban 29:18 „oda”, tehát ezen a téren a Real tényleg jobb a Barcelonánál. Ennek ellenére Bill Gates milliárdjait tehetnénk fel rá: nemhogy Sherlock Holmes, Ötvös Csöpi sem találna olyan Barca-drukkert, aki szívesen bújna egy madridista bőrébe…

Igaz, saját bőrükből majd kiugrottak 2006-ban. A kupákban ugyan nem volt szerencséje a gárdának (az európai Szuper- és a Világkupa döntőjét elbukta, míg a Spanyol Kupában a legjobb négybe sem verekedte be magát), a BL és a bajnokság végén azonban Ronaldinhóék tiszteletére csendült fel a We are the Champions.

Mégsem állíthatjuk, hogy 2006 az egylet legfényesebb éve volt. Még szebbre sikeredett ugyanis 1992: a BEK, valamint a bajnokság mellett a kontinentális Szuperkupát is megnyerték a gránátvörös-kékek. Ronald Koeman május 20-i, a Sampdoria elleni BL-finálét eldöntő ágyúzását a mai napig az immár 107 esztendős klub történetének egyik leggyönyörűbb góljaként emlegetik a drukkerek. Hogy 15 éve a holland bekk döntötte el a BEK-et, az talán nem véletlen: aznap a németalföldi válogatott szerelését idéző narancssárgában lépett pályára a Barca. A hollandok amúgy is szerencsét hoztak az együttesnek: '92-ben Johan Cruyff, tavaly Frank Rijkaard dolgozta ki a győztes taktikát.

És akkor vissza is kanyarodtunk 2006-hoz. A Bajnokok Ligájában tulajdonképpen kétség sem férhetett a spanyolok (bocsánat, katalánok) sikeréhez. A csoportmérkőzéseken úgy jutott túl a csapat, hogy gyakorlatilag meg sem izzadt. A Werder Brement és az Udinesét, ha nem is össze-vissza, de oda-vissza verte, a Panathinaikoszt pedig egy laza ötössel küldte haza. Egyedül az athéni gól nélküli döntetlen csúfította (már ha egyáltalán csúfította) a mérleget, de legalább Torghelle Sándor és társai verhették a mellüket: elvettek két pontot a megasztároktól.

Az egyenes kieséses szakaszban úgy hullottak a riválisok, mint Bud Spencer pofonjai nyomán a fogak. Előbb a Chelsea-t ejtette ki a Barcelona (ismerve a két egyesület viszonyát, ez már önmagában felért egy BL-győzelemmel…), majd a Benfica és a Milan esett áldozatául. Ellenfeleit szó szerint lenullázta a Barca, miközben a portugál társulat kettő, az olasz egy gólt kapott, Victor Valdés kapuja Eger várát idézte: bevehetetlen volt.
Ehhez képest a döntő 37. percében a párizsi Stade de France népe kisebb csodának lehetett szemtanúja: Sol Campbell fejjel vezetéshez juttatta a tíz emberrel játszó Arsenalt. Persze az nem úgy volt, hogy a londoniak mindössze tízen tudtak kiállni, csak Jens Lehmann a 18. percben kiállítást érően húzta el Samuel Eto'o lábát. Csupán negyedóra volt hátra a sorozat utolsó mecscséből, amikor még mindig úgy tűnt: Lehmann jól döntött, amikor nem engedte, hogy az őt kicselező Eto'o 17 méternél közelebb kerüljön a kapuhoz, csakhogy a 76. percben már senki sem tudta megállítani a kameruni támadót: 1–1. Az arénát alig öt perc múltán keresztelhették át Stade de Catalunának, Juliano Belletti gólt érő lövését nem sokkal később egy emlékezetes kézmozdulat követte: Carles Puyol emelhette magasba a földrész legjobbját megillető serleget.

A bajnokság ennél is simább volt. Harmincnyolc találkozójukból huszonötöt győzelemmel zártak Decóék, hetet adtak döntetlenre és csak hatszor szenvedtek vereséget. A Valencia, az Osasuna, a Sevilla és a Bilbao dicsekedhetett egyszeri bajnokveréssel, míg Madridban azzal hősködhettek, hogy a város együttese kétszer is felülmúlta az aranyérmest. No nem a Real, hanem az Atlético… Apropó, Real. Legértékesebb győzelmét a Bernabéuban aratta a Barcelona: úgy nyert három nullára, hogy a harmadik találatot, majd a lefújást követően a hazai szurkolók vastapssal díjazták teljesítményét. Még ha kupával vagy éremmel nem is párosult, ennél nagyobb elismerés aligha létezik.

A fentiek fényében nem meglepő, hogy a klub népszerűbb, mint valaha. Amíg az 1899. november 29-i alapításnál éppen csapatnyi fiatalember volt jelen, 2006 szeptemberében 151 127 pártoló tagot (és 1782 szurkolói klubot) regisztrálhattak a titkárságon. Kár, hogy a Nou Campban nem férnek el mindannyian: Kubala László, Kocsis Sándor, Czibor Zoltán és Plattkó Ferenc egykori hazai pályája jelenleg
98 772 néző befogadására képes. A hírek szerint hamarosan újabb műanyag székeket szerelnek fel a stadionban: többezres bővítésről szólnak a tervek.
A nyár óta az UNICEF logóját az addig „érinthetetlen” mezén viselő, imigyen jótékonykodó gárdáról csupa szépet írtunk idáig. Nem véletlen: ha akarnánk, sem tudnánk rosszat. Meglehet azért sem, mert a Barcelona…
…igen, igen, több, mint egy klub.