„Van még időm”

– Hat-, hét- vagy kilencévesen kezdte? Merthogy a világhálón írták ezt is meg azt is.
– Érdekes, hogy amíg valaki meg nem kérdezte tőlem, nem is foglalkoztunk a témával – mondta Lékó Péter. – Aztán kinyomoztuk a családdal: 1986 augusztusának végén, egy-két héttel a hetedik születésnapom előtt az Adriai-tenger partján, Trogirban nyaraltunk, apu akkor tanított meg az első lépésekre. Hivatalosan tehát hat voltam, amikor megtanultam sakkozni, ám ha valaki hetet ír, azt is elfogadom.

– Ahogy olvastam, nem kis veszéllyel járt az első néhány partija.
– Mire gondol?

– Arra, hogy éppcsak megúszta a vakációt torokgyulladás nélkül.
– Vagy úgy. Tény, a végére már úgy belelendültem, hogy a helybéli bácsikkal fagyikba játszottunk. Szerencsére egyik meccset nyertem a másik után, ráadásul közben a focipályán is arattam, így este csak azt állapíthattam meg: ez még gombócból is sok.

– Ha Szegeden egy játszótéren sakkozó urakat pillant meg, csatlakozik az asztalt körbeállókhoz?
– Oda-odakukucskálok, mert érdekel, hogyan játszanak, azonban nem veszem a bátorságot, hogy beleszóljak a dolgukba. Igaz, sokáig nem tudok inkognitóban maradni, mert felismernek. Rögtön hozzá is teszem, örülök, hogy felismernek, jó érzéssel tölt el, hogy kedvelnek az emberek. Mindig is azt vallottam, fontos az eredmény, de van egy bizonyos határ, amelyet tilos átlépni. A siker érdekében nem szabad feladni mindent. Én például kínosan ügyelek arra, hogy a közvetlenségemet, a kedvességemet megtartsam. Ha a versenyek között van egy kis időm, próbálom a szurkolók társaságában eltölteni. Tudom, mit jelenthet nekik, mondjuk, egy aláírás: gyerekként gyakran jártam Szabadkán, egy ízben a zónaközi döntőt rendezték ott, én pedig igyekeztem minél több autogramot begyűjteni.

Egyedül az akkori bálványról, Mihail Talról maradtam le, mert mire észbe kaptam, már elkezdődött a parti. Én azonban, mit sem törődve azzal, hogy elindították az órát, megpróbáltam felszaladni a lépcsőn, csakhogy a bíró kapcsolt, és jelezte: ezt azért mégse. Már-már lemondtam az ereklyéről, amikor láttam, hogy Tal feláll, elindul felém, majd fogja a tollat, és… megkaptam az aláírást. Életem egyik legnagyobb élménye volt az a néhány másodperc. Ezek után, ugye, megérti, hogy fontosak számomra a rajongók.

– Világos, mint a fél sakk-készlet. Apropó, létezik kedvenc bábuja?
– Hát, tulajdonképpen igen is, meg nem is. Azt ugyanis nem mondanám, hogy a bástya vagy a király a kedvencem, ugyanakkor mindig akad egy figura, amelyik közel áll a szívemhez. Méghozzá az, amelyik az adott szituációban a legtöbbet segít a játszmában.

– Ha én, a kocasakkozó nem figyelek, és a huszárra azt mondom, hogy ló, vagy a gyalogot „leparasztozom”, az ciki?
– Magamban talán megmosolyognám, ám tudomásul venném, hogy nem foglalkozik sokat a sportággal. Nem várható el mindenkitől, hogy annyit törődjön a sakkal, mint én.

– Miért, ön mennyit „sakkozik” egy nap?
– Általában nyolc órát edzek, de ezt nem úgy kell elképzelni, hogy délelőtt tízkor asztalhoz ülök, és délután hatig fel sem állok, a felkészüléshez éppúgy hozzátartozik a tenisz, mint a foci. Ha hetente legalább háromszor nem üthetek vagy rúghatok labdába, pszichésen jelentősen visszaesem. Na, ezek után azt képzelje el, milyen állapotban voltam tavaly, amikor lovaglóizom-húzódás miatt fél évet kellett kihagynom.

– Hogy nemrég jobbnak bizonyult Anatolij Karpovnál a miskolci rapidcsatákban, azt mutatja: az idén elkerülték a sérülések.
– Májusban bajlódtam a térdemmel, a fene egye meg, azonban, lekopogom, augusztus óta teljes értékű harcos vagyok. A Karpov elleni siker egyébként csodálatos élmény volt. Anatolijjal játszani mindig nagy esemény, hát még legyőzni! ---- & ---- &