Az évtizedes és a többiek

Az ember leszáll a megboldogult Német Demoktratikus Köztársaság központi repülőterén, Schönefelden, és elsőként gyakorlatilag Dárdai Pállal találkozik. A szürke légikikötőt ugyanis az első számú berlini futballegylet, a Hertha mérkőzésein készült méretes fényképekkel színesítették: az egyiken éppen a 8-as számú fehér mezt viselő magyar középpályás akciózik. Aztán a másikon meg a harmadikon is, tudniillik a hosszú folyosót ugyanazok a fotók díszítik… Amúgy tavalyi a felvétel, de akár egy évtizede is készülhetett volna: Dárdai Pál a tizedik szezonját tölti a kék-fehéreknél.

Svájci óra őrzi a szép emléket

Ennyi idő után akár memóriatesztnek is elmegy: hogy is kezdődött?
„Mintha csak tegnap történt volna: az utánpótlás-válogatottal Norvégiában játszottunk, és négy egyre kikaptunk – jelzi Dárdai Pál, hogy Cavintont még nem kell feliratnia. – A meccs után mégis odalépett hozzám egy úr, bemutatkozott, mondta a nevét, illetve, hogy ő a Hertha pályaedzője, biztos, ami biztos, átnyújtotta a névjegykártyáját, végül megkérdezte, volna-e kedvem egy hétre Berlinbe utazni, mert megnéznének az edzéseken. Nemsokára már repültem is, vasárnap érkeztem, délután már a lelátóról figyeltem a Hertha–Zwickau második ligás mérkőzést, a hét első felében a többiekkel együtt edzettem, majd szerda este közölték velem: mehetek haza. Szerencsére azt is hozzátették, hogy meggyőztem őket, így hamarosan küldik az ajánlatukat. Akkori klubom, a BVSC igen korrekt volt, gyorsan megegyezett a berliniekkel, így, ha jól tudom, hétszázötvenezer márkáért a Herthához került a játékjogom. Akkor az jó pénznek számított.”
Hogy megérte váltani, az már az 1996–1997-es bajnokság végén kiderült: a Hertha egy osztállyal feljebb került. Abból a csapatból mára ketten maradtak meg: Dárdai és a kapus, egyben a legjobb barát, Christian Fiedler.

„Ha belegondolok, hogy a mezőnyjátékosok között én vagyok az utolsó mohikán, kicsit fura érzés fog el – folytatja a „nagy öreg”. – Amikor feljutottunk az élvonalba, mindannyian kaptunk egy szép svájci órát, amelybe belevésték a siker dátumát. Tényleg fura, hogy a mostani keretből csak ketten viselhetjük ezt az órát; remélem, ez azt is jelenti, hogy a mi időnk még nem járt le. Ami rajtam múlik, azt megteszem, éppúgy végzem a dolgom, mint amikor kikerültem: minden egyes tréningen megszakadok azért, hogy a hét végén pályára léphessek.”

Egy híján húszesztendősként nem lehetett könnyű egyedül egy új közegben, vetem fel, mire Dárdai Pál azzal kontráz, hogy…
„…dehogy voltam egyedül! Áldom az Istent, hogy már tíz éve ismerem Mónit, a páromat. Mielőtt kiköltöztünk volna, megkértem a kezét, majd a nyáron elvettem feleségül. Egy második vonalbeli focistával jegyezte el magát, és egy első osztályúhoz ment hozzá… Azóta három csodálatos fiúval ajándékozott meg. Palkó, Marci és Bence egyaránt Berlinben született, ugyanabban a kórházban, ugyanannál a doktornál, ráadásul ugyanattól az anyukától… A viccet félretéve: nélkülük nem jutottam volna idáig. Amíg otthon laktam, a szüleimnek köszönhettem a biztos családi hátteret, azt követően pedig Móninak és a srácoknak. Korábban, ha kikaptunk egy edzőmeccsen, még odahaza is morogtam, de az elmúlt években rájöttem: a család mindennél fontosabb. Most hiába kapunk ki, ha hazamegyek, és valamelyik fiú a nyakamba ugrik, az minden bánatomat feledteti. Különben is, ha otthon minden rendben van, a pályán is jobb teljesítményre vagy képes. Harmincévesen kezdem úgy érezni magam, mint az egyre inkább pirosodó alma: lassan beérek. Mire visszavonulok, agyilag a csúcson leszek…”

A szusival teljes az élet Berlinben

Tanulni, úgy fest, még lehet: a válogatott csapatkapitánya még nem keresi a stoplis cipőt elbíró szög helyét. Úgyhogy maradjunk is Berlinben meg a Herthánál; a következő kérdés így szól: mi volt az elmúlt évtized legkellemesebb élménye?

„A szülőszobában eltöltött órák! – érkezik kapásból a válasz. – A második helyen hármas holtverseny alakult ki: még a Bundesliga kettőben hetvenhatezer néző előtt fogadtuk a Kaiserslauternt, s akkor jutott eszembe először, te jó ég, hova keveredtem?! A másik az ezerkilencszázkilencvenkilences Bajnokok Ligája-menetelés, megvertük a Milant és a Chelsea-t is, úgy léptünk tovább a csoportból. A harmadik pedig az a negyven perc, amikor ültünk otthon, Mónit a Bayern akkori mestere, Ottmar Hitzfeld fűzte a mobiltelefonomon, hogy milyen jó lenne nekünk Münchenben, közben engem az otthoni vonalon Uli Hoeness, a bajorok menedzsere igyekezett rábeszélni a klubcserére, a konyhánkban pedig a Hertha pályaedzője várta, mi lesz. Végül maradtunk, és ezt a mai napig nem bántuk meg. Habár az elmúlt két évben, amikor gyakran mellőztek, egyszer-egyszer eszembe jutott, mi lett volna, ha… De tényleg nem bántuk meg. Boldog vagyok itt. Tíz év alatt kicsit berlini lettem, életem egyharmadát mégiscsak itt töltöttem. Megvannak a törzshelyeink, élen a távol-keleti minőségű szusit kináló japán vendéglővel, és ha minden utcát nem is ismerek, majdnem úgy élek, mint Pécsett. Mert bizony a lelkemben megmaradtam annak a pécsi fiúnak, aki voltam. Sokan bolondnak tartanak, hogy nem kértem német állampolgárságot sem magamnak, sem a gyerekeknek, de miért is kértem volna, amikor magyarok vagyunk.”

A búcsú pillanata majd otthon jön el

S ha már magyarok: a Berlinnel szinte összenőtt, az Olimpiai Stadiontól negyedórányi autóútra lévő Seeburgban lakó Dárdai família portáján gyakorta terjeng halászlé illata, a házigazda harcsafiléből és pontyból készíti specialitását; „…a filét a németek szeretik, míg mi jól elszálkázunk a ponttyal” – íme a magyarázat. Ha a négy forduló után a tabella élére ugró Hertha nem adná alább a folytatásban, bizonyára hetedhét országra szóló kerti parti kerekedne Seeburgban.
„Mesés lenne, ha a tizedik évben az első helyen végeznénk – célzott az álomszerű jubileumra Dárdai Pál. – Nem azt mondom, hogy lehetetlen, ám ehhez – többek között – jókora szerencsére is szükségünk lenne. Az idén tényleg jól megy a játék, húzóemberként tekintenek rám, még belegondolni is jó, hogy egy magyar játékos vezetésével lehetne bajnok a Hertha.”

Ez volna a tökéletes befejezés nem? Nem! Merthogy: „Hiába a tíz, esetleg tizenegy, tizenkét szép berlini év, a búcsú pillanata majd Pécsett jön el.” ---- Talán csak a bennfentesek tudják, hogy Király Gábor szerződtetésében Dárdai Pálnak is volt némi része. Az 1997 nyarán Berlinbe érkező kapuvédőt tudniillik a középpályás ajánlotta a vezetők figyelmébe:

„A Hertha szeretett volna egy magyar kapust igazolni, és a pályaedzőnk, Bernd Stork mutatott is nekem egy papírt, amelyre egy név volt felírva. Fogtam ezt a cédulát, széttéptem, majd egy másikra ráírtam Gabi nevét. A többi már rajta múlott: kijött próbajátékra, és olyan jól teljesített, hogy hamarosan megegyeztek vele. Megjegyzem, a játékosságának is köszönheti, hogy eladta magát, az egyik edzésen bevetette a balra nézek, jobbra dobom a labdát trükkjét. Még az sem zavarta, hogy Jürgen Röber edzővel szemben csinálta meg: kinézett balra, a tréner már indult is, hogy aztán hoppon maradjon…” ---- Dieter Hoeness, a Hertha menedzsere a következőket nyilatkozta lapunknak a magyar légiósról:
„Bizony, rohan az idő, és furcsa érzés belegondolni, hogy Pál már milyen régóta tagja egyesületünknek. Az évek során többször bizonyította, nem hiába igazoltuk le őt annak idején. Túlzás nélkül állíthatom: nagyon fontos tagja csapatunknak. Voltak persze jobb és rosszabb idényei, de ebben az évben másodvirágzását éli, eddig szenzációs teljesítményt nyújt. Munkáját becsülettel végzi, rendkívül szorgalmas, és mindent hajlandó a csapat érdekeinek alárendelni, ami nagyon becsülendő.”

Arne Friedrich csapatkapitányként formált véleményt:
„Pali hihetetlenül jó srác, igazi csapatember, aki mindig keményen dolgozik a klubért. Emellett barátságos és kedves figura, örülök, hogy együtt játszunk.”

Niko Kovac, a Salzburg játékosa, korábbi csapattárs:
„Csupa jót mondhatok róla. Remekül kijöttünk egymással. Kiváló futballista, aki rengeteget dolgozik. Igazi harcos, minden csapatnak szüksége lenne ilyen középpályásra.”