Lógott a szeren

– Bocsásson meg, hogy a minneapolisi idő szerint reggel fél nyolckor zavarom... Felébresztettem volna?
– Na ne vicceljen, miből gondolja, hogy egy kismama reggel fél nyolckor még tud aludni? – kérdezett vissza Ónodi Henrietta. – Viszont nem tudom garantálni a hosszas beszélgetést, mert ha Annabellát meg kell szoptatnom, akkor le kell tennem a telefont.

– Jól értem? Kislánya született?
– Jól bizony! Január huszonhetedikén, tehát már két és fél hónapos.

– Könnyen ment?
– Nem annyira, így aztán császározni kellett, amivel sok szenvedést megspóroltam.

– Szép a kislány? Persze, micsoda ostoba kérdés, milyen is lenne, ha csak egy kicsit is hasonlít az anyukájára…
– Nekem a világ legszebb kisbabája, habár elfogulatlan szemlélők is azt mondják, hogy nagyon formás kislány. De ennél talán fontosabb, hogy remek a természete, végigalussza az éjszakát, nem sírós, és nagyszerűen szopik! Szóval, minden anyukának ilyen gyereket kívánok.

– Már bocsásson meg, de hogyan sikerült eltitkolnia az itthoni közvélemény előtt, hogy áldott állapotban volt, és hogy kislánya született?
– Tudja, eléggé elszakadtam Magyarországtól, jobbára csak az édesanyámmal érintkezem telefonon, évente egyszer járok haza, karácsonykor, s legutóbb még ez a látogatás is elmaradt, mert az utolsó hónapban voltam Annabellával.

– Nagyon sajnálom, de én még azt sem tudom, ki a férje.
– James W. Haleynek hívják, nekem Jim, és öttusázó volt, az 1992-es barcelonai olimpián képviselte az Egyesült Államokat, huszonötödik lett összetettben.

– Ugyanazon az olimpián, amelyiken ön első lett ugrásban és második talajon! Akkor hát már tizennégy éve ismerik egymást.
– Ez azért így, ebben a formában túlzás. Én 1994-ben San Antonióba kerültem, ott jártam egyetemre, s később ott is diplomáztam marketingből. Az Egyesült Államok öttusaszövetségének akkoriban ott volt a főhadiszállása – ma már, úgy tudom, Colorado Springsben működnek –, s én látásból szinte valamennyi öttusázót ismertem. Jimet is. Tudniillik voltak közös munkáink, sokat segítettem a szövetségnek, meg aztán San Antonio nem olyan hatalmas metropolis. 2002-ig azonban csak egyszerű haverok voltunk, még barátok sem igazán.

– Mi történt 2002-ben, ami megváltoztatta a kapcsolatukat?
– Téli olimpiát rendeztek Salt Lake Cityben. Mindketten önkéntesként dolgoztunk a játékokon, illetve jómagam a Világ Olimpikonjainak Szövetsége tagjaként. Ez a WOA, amelynek Schmitt Pál az elnöke. Szóval, ott egy brigádba kerültünk, jobban megismertük egymást Jimmel, s fellobbant a szerelem. Amely azóta is tart.

– És ennek a szerelemnek a gyümölcse Annabella. Hogyan becézi?
– Bella, Annabella.

– És magyarul beszél hozzá?
– Természetesen. Magyar lesz az anyanyelve, persze az angolt párhuzamosan fogja tanulni. Az lesz az apanyelve …

– Már percek óta meg akarom dicsérni, csak még nem jutottam hozzá: ahhoz mérten, hogy lassan tizenhárom éve él az Egyesült Államokban, száz százalékig angol nyelvi közegben, mákszemnyi akcentusa sincs. Mások már egy év után „you know”-znak…
– Erre kínosan ügyelek, a magyarságomból nem vagyok hajlandó engedni. Semmilyen tekintetben. Annyit azonban elárulok, hogy a nővérem, Barbara itt él a közelünkben, vele gyakran beszélgetek, azaz bizonyos szempontból nincs is olyan messze Magyarország.

– Mikor láthatjuk legközelebb idehaza?
– Sajnos csak karácsonykor, nem olyan egyszerű megoldani egy háromszemélyes repülőutat.

– Feltételezem, azért nem szűkölködnek semmiben…
– Nem, nincsenek anyagi gondjaink, habár itt is keményen meg kell dolgozni minden centért. Minneapolis kertvárosában élünk, Jimnek van egy kisbusza, azzal közlekedik. Ő szenvedélyes szörfös, ahhoz kell ez a fajta jármű. Nekem egy Nissan Pathfinderem van, egy terepjáró errefelé nem számít luxusnak, ellentétben Magyarországgal.

– Jim mivel foglalkozik?
– Decemberben végez az orvosi egyetemen, chiropraktikus lesz, ezt magyarul talán csontkovácsnak nevezném, de jóval több annál.

– És ön nem akar visszamenni marketingszakembernek?
– Dehogynem, már csak azért is, mert – akár hiszi, akár nem – az Egyesült Államokban nincs gyes, sem gyed, semmiféle szülési vagy gyermeknevelési támogatás. Ha szülsz, legfeljebb hat hétre mehetsz el szabadságra anélkül, hogy elveszítenéd az állásodat.

– Ez komoly?
– Véresen komoly. Ez ilyen világ. Persze számos egyéb területen fejlettebb, mint Magyarország, de speciel a gyermekneveléssel nemigen törődik az állam.

– Ahogy kiveszem a szavaiból, a torna manapság már nem játszik szerepet az életében.
– Nagyon jól látja. Az a korszak egyszer s mindenkorra lezárult. Azt azért tudom, hogy mi folyik odahaza a sportágban, ismerem az új generációt, például Gál Róbertet, tudom, hogy Berki Krisztián Európa-bajnoki címet szerzett lólengésben. Sokat segített, hogy otthon voltam a 2002-es debreceni világbajnokságon.

– Szokott a tornával álmodni?
– Csak elvétve. Érdekes, amikor várandós voltam Annabellával, sokszor álmodtam azt, hogy lógok a szeren. Hatalmas pocakkal…

– És Barcelona eszébe jut-e még néha-néha? Az arany- és az ezüstérem…
– Őszinte legyek? Alig-alig. Ez nem jelenti azt, hogy ne lennék büszke a sikereimre, az eredményeimre, és hogy a torna ne adott volna rengeteget. A fegyelmet, a küzdeni tudást, a munka szeretetét, a fanatizmust a tornától, az élsporttól kaptam. Azt, hogy ha kell, rettenetesen tudok összpontosítani az adott feladatra. Másfél évtizede folyamatosan érzékelem, tapasztalom, mekkora előnyt élveznek a civil életben az egykori élsportolók. Ha három hónappal ezelőtt megkérdezte volna, mi volt életem legboldogabb pillanata, akkor gondolkodás nélkül rávágtam volna: amikor ott álltam az olimpiai dobogó tetején Barcelonában.

– S most mit mondana?
– Még kérdi? A szülés, 2006. január huszonhetedikén…