A Lokinak már két gól sem elég

A világ legtöbb stadionjában ma már természetes, hogy kizárólag ülőhelyek állnak a szurkolók rendelkezésére. Diósgyőrben ez másként van: itt csak állóhelyen lehet szurkolni. Körös-körül, a legendás különálló tribünökön, illetve a főlelátón, amelyet ezen a tavaszon felújítanak, és ezért egyelőre itt sincsenek ülések. Diósgyőrben mégis valódi futballhangulat volt szombat délután, hiszen igazi vidéki bajnoki meccset játszott a DVTK és a vendég Debrecen, és a meccs hangulatát nagyban javította a gyönyörű napsütés és a magyar szinten soknak számító hatezer néző. A szurkolók többsége természetesen a Diósgyőrnek szurkolt, ám Debrecenből is átjöttek körülbelül ezren.

A rangadó szó előzetesen túlzónak tűnt, hiszen még a miskolciak sikeréért szorítók is belátták, hogy a bajnoki címvédő DVSC együttese sokkal előkelőbb helyen van a táblázaton, mint a vendéglátó csapat, amely a legjobbak eladása, illetve távozása után a téli szünetben alaposan meggyengült, míg Debrecenben viszonylag stabil gárdát készít fel hétről hétre Supka Attila vezetőedző. Mindez azonban csalóka előítélet, ha azt nézzük, hogy a két csapat őszi meccséhez képest (2–0 a Debrecen javára) mindkét együttesben öt-öt kezdő játékos maradt meg erre a találkozóra. A debreceni együttes tartalékossága azért sem volt annyira szembetűnő, mert a Lokinál a tartaléksorból behívott játékosok, sőt a kispadon helyet foglalók is nagyobb nevek a magyar futballban, mint a legtöbb diósgyőri kezdő játékos. Tegyük azonban hozzá, ezeket a viszonylag névtelen játékosokat is lehet szeretni, amit nemcsak a sok ezer jegyvásárló bizonyít, hanem az az érdekes tény is, hogy a klubtól a télen eltávozó játékosok mezét a baráti kör az interneten elárverezte, s mind a harminc eladásra kínált, eredeti DVTK-mezre akadt vásárló kisebb-nagyobb összeggel (érdekesség, a legtöbbet az Újpestre távozó Tisza Tibor hosszú ujjú mezéért fizették a szurkolók: 20 ezer forintot ért ez a trikó).

Némi diósgyőri mezőnyfölénnyel kezdődött a játék, amelybe az ebben a mezőnyben méltán klasszisnak nevezhető Sándor Tamás villant egyet az első negyedóra végén. Pusztán az a tény, hogy kis területen pontosan le tudta kezelni a labdát, elegendő volt ahhoz, hogy előnybe hozza a vendégcsapatot. A második DVSC-gól után úgy tűnt, el is dőlt a meccs: a veszélyesebb hajdúságiak simán nyernek. Alighanem ők maguk is elhitték, mert egy-egy ügyetlenkedéssel hagyták, hogy a lelkes Diósgyőr, a közönségét lázba hozva, még a szünet előtt szinte a semmiből egyenlítsen.

A Debrecen átmeneti gyengélkedésére lehetett számítani, például abból, hogy a sok hiányzó miatt a klasszikus jobb oldali támadó Dombi Tibornak ezúttal védőként kellett helytállnia. Birkózott is a feladattal meg az ellenfelekkel, de most is inkább a Sándor Tamásnak adott gólpassza és egy tizegyenesgyanús felbukása marad emlékezetes, mint a védőmunkája. Noha Pajkos János, a hazaiak mestere az előzetes nyilatkozatában csak két korábbi debreceni játékosa motiváltságára utalt, nem vitás, hogy őt magát is fűtötte a bizonyítási vágy, hiszen Debrecenben lett belőle ismert, élvonalbeli edző.

Nehéz azonban megítélni, mennyiben lehet a taktikai küzdelemre hivatkozni, illetve mennyiben okolható a vakszerencse a bravúrosnak mondható diósgyőri pontszerzésért. A második félidő elején ugyanis megint úgy tűnt, hogy eldőlt a meccs, amikor a korai lecserélésééig a mezőny legjobbjának számító Sándor Tamás remek gólpasszt adott a jó cserének bizonyuló Igor Bogdanovicsnak. A debreceni játékmester helyére beálló (korábban kölcsönben Diósgyőrött szereplő) Máté Péter azonban öngólt fejelt, megint minden előzmény nélkül egalizálva a mérkőzés állását. Túlzás persze, hogy a hazaiak mindent megtettek a pontszerzésért, de a Debrecen ezúttal nem volt képes kezében tartani a mérkőzést az élvonal két legnézettebb együttesének összecsapásán. A címvédő sorozatban harmadik bajnokiján maradt nyeretlen. ---- M ---- &