Zárt kapukat döngettek

Ez azért meglepő. Óvatosan hajtunk be a Bozsik-stadion főbejáratán, magunk mögött hagyjuk a rácsos fémkordont, és a szemünkkel keressük, akinek megmutathatjuk az igazolványunkat, aki tudja, hogy a rendszámunk le van adva, azaz, aki beenged minket. Közvetlenül a bejárat után álldogál néhány bizonsági emberre emlékeztető figura, de amikor leeresztjük az ablakot, unott arccal elfordulnak, és beszélgetnek tovább.

Hetven perccel egy zárt kapus mérkőzés kezdete előtt vagyunk.

Csak az nem jön be, aki nem akar.

A klubház éttermében is javában zajlik az élet, kispesti mezekbe, sálakba burkolózó férfiak söröznek, tömik magukba a lila hagymás zsíros kenyeret, a szemet pedig csípi a füst. Az épület mellett féltucatnyi rendőrautó parkol, bennük közömbösen üldögélnek a rend őrei, rá sem hederítenek arra, ami körülöttük zajlik.

Ezt a büfében „melegítő” hatvan-hetven embert ki akadályozza meg abban, hogy felmenjenek a lelátóra?

Visszasétálunk a főbejárathoz, amelyet az elmúlt tíz percben bezártak, mi több, egy lánccal le is lakatoltak. A Honvéd képviselői szemlátomást roppant kínosan érzik magukat, hiszen ők a szívük szerint beengednének mindenkit, ám a rendőrség zárt kapus meccset rendelt el, és most nekik kell tartaniuk a hátukat az ORFK döntése miatt.


A rendőrök továbbra sem bújnak elő az autókból, pedig a percről percre gyarapodó tömeg rettenetesen dühös. Mindenki a vérmérséklete szerint fogadja a hírt, hogy nem mehet be a stadionba, akad, aki csak a karjait tárja szét egyre vörösödő fejjel úgy öt másodpercenként, de a többség hangot is ad a felháborodásának. Egyesek rendőrállamot emlegetnek, egy idősebb, jó torokkal megáldott úr pedig azt bizonygatja, ilyet még a Rákosi-rendszerben sem pipált. Ez persze nyilván erős túlzás, de senki sem vitatkozik vele, most nem ez a lényeg. A többség – talán mondani sem kell – igencsak cifrázza a mondanivalóját, ismét ízelítőt kapunk a magyar nyelv feneketlen gazdagságából, ha káromkodásról van szó, és a klub egyik alkalmazottjánál, egy eddig bámulatra méltóan nyugodt hölgynél elszakad a cérna: „Ne nekem tessék mondani!” – fogja könyörgőre, és a rácsos kapu túloldalán tajtékzó férfi hirtelen lecsillapodik, és nyugtatni kezdi, nem neki szánta a kemény szavakat, hanem a rendőröknek, akik továbbra sem mutatkoznak.

Eközben Fábián Mihály, a mérkőzés kijelölt játékvezetője a segítőivel pályaszemlét tart. A látvány messziről nem túl lehangoló, közelről viszont borzalmas: Fekete István a Tüskevárban ír hasonlókat a Kis-Balaton mocsaras vidékeiről. Kócsagoknak és egyéb állatfajoknak nyilván ideális, de ők nem futballoznak – lehet, hogy éppen ezért. Csoda, hogy a játékvezető nem süllyed el térdig a felázott, saras, tócsákkal szabdalt gyepbe. Nem kell sokat teketóriáznia, hogy döntsön: itt ma nem lesz meccs. Visszamegy az öltözőjébe, és beírja a jegyzőkönyvbe: „A megszokott módon a játékteret és annak tartozékait ellenőriztük. Mindezek során megállapítottuk, a játéktér túlnyomó része, több mint kétharmada játékra teljesen alkalmatlan és rendkívül balesetveszélyes. Így a mérkőzés lejátszását nem engedélyeztem, a mérkőzés elmaradt.”

Két perc múlva Kiss Zsolt, a Bp. Honvéd egyik résztulajdonosa a kapunál kapja meg a hírt a játékvezető döntéséről. Éppen az egyik televíziónak nyilatkozott, arról beszélve, hogy ők az utolsó pillanatig győzködték a rendőrséget, körültekintő szervezéssel, megerősített rendezői gárdával biztonságban meg lehet rendezni a meccset, de hiába. A halasztásról szóló hír viszont érthető módon megoldja az egyre feszültebb helyzetet. Hamarosan a háborgó, kerítésen kívül rekedt szurkolók is megtudják, nem maradnak le semmiről, és ez megbékíti őket. Kisvártatva észreveszik, hogy a kispesti játékosok megjelennek az edzőpályán, és a fellélegző rendezők az első szóra kinyitják a kapukat, amelyen mintegy kétszázan tódulnak be.

Világos: az edzés azért talán mégsem lehet kiemelt kockázatú… ---- D ---- C