Talán inkább dolgozni kellene!

Ülök vele szemben a bőrfotelben, és úgy érzem, ha most füttyentene, hogy, na, Vincze, uccu neki, fussa le azt a háromezer métert, akkor százkilósan tizenkét perc alatt… Hihetetlenül meggyőzően beszél. És nem csupán amiatt hiteles az, amit mond, mert szuggesztív személyiség, hanem azért is, mert mögötte értékes sportsikerek állnak. Ráadásul van véleménye is – nagy kincs ez manapság.

– Ezzel a focival nagy baj van…
– Ajjaj! – legyint egyet amúgy „törökferisen”, miután a Batthyány utcai ügyvédi irodájában eligazítást tartott valami ingatlanügyben, hogy aztán már csak a futball létezzen a számára. – Ilyet nem pipált a világ! Itt volt ez a legutóbbi közgyűlés, és azon a küldöttek szinte parancsszóra Csányi Sándort kiáltották ki MLSZ-elnöknek. Ez a jelenség több mint elgondolkodtató, hiszen a szavazók azt sem tudták, hogy Csányi Sándor mint MLSZ-elnök mit tudna tenni, de elképesztő egyetértésben szavaztak: legyen ő a főnök.

Az üzletembereket is felmorzsolták már

– Azt gondolták, hogy Csányi Sándor rendet tudna tenni.
– Na ja – mert ilyen rendmániás a magyar futballközeg… Az áru, a magyar labdarúgás ma már eladhatatlan. Csányi Sándort mint szponzort óhajtották a futball élére, ami – és azért ezt a bankelnök is jelezte – manapság hamvába holt elképzelés. Üzleti körökben ott lebeg mindenki előtt Demján Sándor vagy Várszegi Gábor példája, az, hogy őket is felmorzsolta ez a pénznyelő közeg. Egyáltalán: miért remélik, hogy egy üzletembernek csábító ez a konzervált eredménytelenség? A válogatottunk hetvenkettedik a FIFA-világranglistán, és a minap éppen a Nemzeti Sportban olvastam, hogy a bajnokságunk a harminchetedik helyről a hatvankettedikre süllyedt. Mit akarnak ezek a küldöttek?

– Jó kérdés! Megválaszolja?
– Meg én! Azért eladhatatlan a magyar futball, mert a szakmai munka alacsony színvonalú. Az MLSZ-elnökök és -elnökségek egymást váltják, és mit hallunk mindig: utánpótlás, reformok, megújulás – de ez csak lózung. Az egész magyar labdarúgást kell felzárkóztatni, ami csak úgy megy, ha ismét egyesületi formában versenyeztetnek, ha a modell ott kezdődik, hogy van utánpótlásképzés az amatőrkluboknál is.

– Sárközy Tamás professzor is azt mondta, le kell nyakazni ezt a rossz, tespedt, mocsárgőzös profizmust, ide amatőrfutball kell.
– Na ez rossz döntés lenne! Ha már erről van szó, akkor inkább nyílt bajnokságot kell indítani.

– Mi az, hogy nyílt bajnokság: a 43-as számú Építők játsszon a Debrecennel?!
– Dehogy! Legyen profi az a csapat, amelyiknek a mecénásai bírják finanszírozni a hivatásos futballt, de küzdhessen az a csapat is, amelynek a keretét amatőrök alkotják.

– Ez lenne a megoldás?…
– Nem… Dolgozni kell. Szerintem a magyar futballedzők többségéből hiányzik a marcangoló önértékelés. Sokuk mindig oda lyukad ki a „mi a baj a magyar focival?” kezdetű kérdésnél, hogy a feltételek rosszak. Rossz a stadionhelyzet, a pálya talaja, az öltöző, a pénztelenség, a sok sérülés… Hagyjuk már ezt… Futni erdőben is lehet. Én nagyon becsülöm, ha van lehetőség a továbbképzésre, a tanulásra, de nem attól lesz valaki jó, sőt mondjuk azt, zseniális edző, ha elvégez egy tanfolyamot. Öttusa szövetségi kapitányként azt mondtam, ha kétévente nem újulok meg, ha nem találok ki valami egészen elképesztőt, valami olyat, ami a versenyzőimet a sikerig vezeti, akkor abbahagyom az edzősködést. ---- – Értem. De mit csináljon a fociedző? A futball nem egyéni sport, vagy vannak jó futballisták, vagy nincsenek…
– Na ez a kulcs! Minden ott kezdődik, hogy milyen futballistákat választanak ki és nevelnek, illetve, hogy a tehetségeket milyen minőségű bajnokságban játszatják. Az amatőrlabdarúgás felzárkóztatása nélkül ez lehetetlen. Leginkább a légiósaink futballjában fedezhető fel, hogy rossz alapokat kaptak: a Lisztes Krisztián, Gera Zoltán, Szabics Imre kategóriájú tehetség is egy, másfél év után megsérül. Az izomzatuk nincs felkészítve a jóval nagyobb terhelésre. A tehetségük és a teljesítménykényszer hosszú hónapokig elegendő ahhoz, hogy helytálljanak, ám azután… A szervezetük tiltakozni kezd, és makacs sérülés jelzi: nem lehet tovább feszíteni a húrt. Szóval nagyon fontos lenne, hogy a nemzeti bajnokságunk ritmusa felpörögjön, ám a színvonal javításához elengedhetetlen, hogy a motivált és a munkájukban megalkuvást nem ismerő edzők a sportágnak olyan játékosokat neveljenek, akik aztán a futballjukkal valóban emelik is a nívót.

– Még most sem találta fel a spanyolviaszt: nagyon sok elhivatott, extra jól dolgozó magyar edzőt ismerek, ifjú tehetségek is vannak, úgyhogy…
– Úgyhogy mit? Én például nem tapasztalom – pedig mániákusan keresem a kapcsolatot a magyar futballal, és figyelem, ki, milyen módszerekkel dolgozik, sőt ha úgy hozza a sors, megmutatom, mit kellene tenni –, hogy elindulna végre egy folyamat, amelyben, mondjuk, hangsúlyos szerepet kapna a fizikai tesztek elvégzése, azoknak az analizálása, hogy szakszerű felmérések alapján történne az igazán tehetséges játékosok kiválasztása, mi több, ez a folyamat folytatódna azzal, hogy a felnőttkorba lépő játékosoknak licencet adnának.

– Úgy hangzik, mintha a Kutas István-féle követelményrendszert sírná vissza…
– Számon kell kérni a klubokon, milyen szakmai munka zajlik. Javaslatomra a Nemzeti Sportstratégia programjába már beillesztették azt a fizikai tesztet, amely alapján az iskolákban lehet sportolásra alkalmas gyerekeket kiválasztani. A magyar futball esetében még fontosabb lenne, hogy ugyanez legyen a módi. Tervszerű kiválasztásra lenne szükség. S ha már az előbb a tehetségek problémáiról beszéltem: gyerek-, serdülő- és ifistakorban lehet felnevelni, megalapozni a minőségi játékost. Ám ahhoz, hogy a bajnokságunk színvonala a hatvankettedik helyett legalább a hamincadik legjobb legyen ismét a világon, nem elég egy-egy tehetséget felnevelni, hanem tömegével kell jó sportolókat képezni.

– Ahogy én tudom, vannak itt mindenféle vizsgálatok. Miért nem jók ezek?
– Azért, mert semmi hozadékuk nincsen. Egy terheléses vizsgálat nem ad receptet arra, hogyan lehet fejleszteni a futballunkat. Ezek a futószalagos hókuszpókuszok tizenegynéhány perc alatt mutatnak meg valamit a valóságból. Mondok magának valamit: anno Vincze „Pilu” parádésan jó eredményeket produkált a laboratóriumban. És tudja, miért?

– Nem kérdezett nehezet: azért, mert ő bírta erővel…
– Nem, nem, nem. Azért, mert Vincze István alkalmazkodott a legjobban a futógép ritmusához. Higgyen nekem: gyerekkorban kell megalapozni a jövő magyar futballistáit, és ez nem megy másként, csak úgy, ha egységes a felkészítés, ha tesztek alapján történik minden. A lényeg mindig ugyanaz: dolgozni kell. Öttusakapitányként szoktam volt mondani: aki a munkát nem ismeri, követelményeket sem tud támasztani. Az MLSZ-elnökválasztás hisztériájában senki sem beszél a munkáról, azok, akik megnyilatkoznak, mindig csak a szervezeti és a pénzügyi helyzet javításáról papolnak. Amúgy is lemutyizott történet ez: a paktum szerint hat amatőr, hat profi biztosan lesz az új MLSZ elnökségében, ez pedig a számomra egyet jelent, mégpedig azt, hogy nincs kibontakozás, hogy ugyanazok a szereplők próbálnak új köntösben konzerválni mindent.

– …
– Nem kérdez?

– Mit kérdezzek: igaza van.
– Na azért még mondom. Miért adják fel az amatőrök az alapszabályban részükre biztosított szavazati többséget? A felzárkóztatás kötelezettsége és lehetősége az ő kezükben van. Nem a szakma, hanem a pénz körül forog minden a futballban. Csakhogy a pénz – ha jön is megint – szépen elfogy ismét, hiszen a sportágban nincs minőség, amely ezt a pénzt tovább fialná. A maga tartalékait emészti fel a sportág, hiszen nincsenek tömegével értékesíthető, minőségi futballisták. A nézők pedig elfogynak. Az pedig paródia, hogy nálunk mindenféle légiós futballozik. Gyengék, mint a harmat. Mégis valamiért sikk szerződtetni őket, a magyar fiatalok pedig nem kapnak játéklehetőséget. Akik érnek is valamit – ilyen volt a Fradiban Pinte Attila –, fél év alatt beleszürkülnek az erőtlen magyar fociba. ---- – Tegyük fel, szerepet kaphatna a futballban: mit tenne?
– Megváltoztatnám az alapszabályt, a ligák szerepét – legyenek csak tagozatok –, és olyan szakmai téziseket állítanék fel, amelyek a magyar futball fejlesztését szolgálják: az iskolai labdarúgás rendszerének kiépítése, a tesztrendszer bevezetése, a légiósok alkalmazásának feltételei, a játékoslicencek alkalmazása… Ami fontos: ezeket az intézkedéseket egyszerre kellene megtenni.

– Már másodszor említi a játékoslicencet. Mi ez?
– A labdarúgók érdekvédelmi szervezete kidolgozna egy olyan kollektív szerződést, amelyben a futballistákat három kategóriába sorolhatnák, és a labdarúgók a kategóriájuk szerint kereshetnének jól vagy még jobban. Csak a példa kedvéért: a profik között száz játékos kaphatna A-licencet – és ezzel együtt magas jövedelmet –, ha teljesíti a megkívánt fizikai tesztet, és a háta mögött már több tucat élvonalbeli mérkőzés van; száz kaphatna B-licencet, értelemszerűen cserébe a teljesített tesztért, és az addig produkált kevesebb meccsszámért, míg a következő száz játékos afféle inasszerződéssel várná az előrelépés lehetőségét. Ezzel megindulhatna az egészséges rivalizálás, és úgy gondolom, a magyar futballnak sem válna kárára, ha erőteljesebben produkáló játékosok szaggatnák fel a gyepet a sikerért, és a labdarúgók is pontosan tudnák, miért mennyit kaphatnak. Kiszámíthatóbb lenne minden, és talán a minőség is javulna. Nos, tehát erről lenne szó… Mit gondol, rossz az elképzelés?