Újabb korona a királynő fején

Pragelato a világ végén van – ha Torinóból kiindulva Oulxon, Cesanán és Sestriére-en keresztül közelítjük meg, az út hatalmas, legalább száztíz kilométeres hurkot írna le az Alpok völgyeiben. Persze van egy másik – kevésbé ismert – út is, amely rövidebb, de arról természetesen csak utólag sikerült tudomást szereznünk. A vonatról leszállva Oulxban szakad az eső, az önkéntesek esőkabátokat osztogatnak, mire a busz felkapaszkodik Cesanába, a folyékony halmazállapotú csapadék megszilárdul, ez bizony már valódi, hamisítatlan hóesés – ilyesmit sem láttunk, mióta február 9-én megérkeztünk az – eddig csak nevében téli – olimpiára.

Aztán gyorsan semmivé foszlik az illúzió, ahogy ledöcögünk a szerpentinen Pragelato völgyébe, már újra szakad az eső, tocsogunk a tócsákban, képzelhető, mennyire imádják a körülményeket a sífutó hölgyek.
Nevetni fognak: sokan imádják is! Például a norvégok, akiknek két versenyzője, Marit Björgen és Hilde Pedersen fel is kapaszkodik a dobogóra – igaz, csak a második és harmadik fokára. Pechesek az északiak, van már egy szekérderéknyi medáliájuk, de aranyuk csak egy. Björgentől tudjuk meg a sajtóértekezleten, hogy ő – mivel tökéletesen vaxolta a léceit – kifejezetten élvezte a kásás, vizes havat.

Hét kilométernél elfogyott Leila oxigénje

A mi szegény Gyenesei Leilánk viszont nem sok mindent élvezhetett ezen a versenyen. Utolsó előttiként botorkált be a célba, erőtartalékai végső maradékával, ott aztán összeesett, hosszú percekig kellett ápolni, mire meg tudott szólalni. Akkor a következőket mondta, halottsápadt arccal, szaggatottan, mint aki három maratonit futott le egyvégtében: „Hét kilométerig minden jól ment, ott azonban hirtelen elsötétült előttem a világ, kis híján elájultam. Attól kezdve nem sokra emlékszem, estem-keltem – szó szerint. Az utolsó három kilométer maga volt a kínszenvedés. Borzasztóan sajnálom, hogy így sikerült. Én még sohasem versenyeztem ilyen magasságban, a lakóhelyünk kétezer, a versenypálya ezerhatszáz méteren fekszik, ez lett a vesztem.”
Aztán ráborult édesapja, Gyenesei István vállára, s ott zokogta ki magából fájdalmát.

Ezzel azonban még nem volt vége a 19 éves kaposvári lány kálváriájának. Hamarosan infúzióra kellett kötni, a vércukorszintje kritikus értékre, 1.4-re zuhant, s a testhőmérséklete is lement 34 Celsius-fokra. A kezelés szerencsére segített, s hamarosan saját lábán vonult el a csapat szállására.
Kamuti Jenő, a Magyar Olimpiai Bizottság főtitkára – civilben kiváló sebészorvos – jelen volt Leila viszontagságos célba érkezésénél.
„Felhasználta minden erőtartalékát, ezért esett le vészesen a vércukorszintje és a testhőmérséklete. Az emlékezetkiesés, és az, hogy elsötétült előtte a világ, mind-mind az agyi hipoxia jele, ilyenkor hiányos lesz az agy oxigénellátása. Leila nyilván bizonyítani akart önmagának és a világnak is, aztán a túlzott akarásnak ez lett a vége. De ilyesmi előfordul a sport világában” – mondta a főtitkár.

Leila edzőtársát – hiszen a magyar lány is Otepääben, az észtek legendás, Tartu környéki síközpontjában készült, észt edzője, Kalmer Tramm irányításával –, Kristina Smigunt nem fenyegette az agyi oxigénhiány állapota. Tudományos alapossággal tervezte meg a versenyt, a végén hajrázni is volt ereje, s 21.3 másodperces előnnyel szerezte meg második pragelatói aranyérmét.

A duplázásra készülő bajnok hitt önmagában

A helyes szőke hölgy üde színfoltja a téli olimpiának. Öt nyelven beszél – anyanyelvén, észtül, „apanyelvén”, oroszul, aztán angolul, németül és finnül is –, s nemcsak úgy megszokásból, reflexből, közhelyekkel felel az újságírói kérdésekre, hanem megfontoltan, tíz-tizenöt másodperces gondolkodás után. Amikor bejött az interjúszobába, mobiltelefonon éppen egy orosz nyelvű észt újságnak nyilatkozott, s csak ennyit lehetett hallani: „Ja ócseny, ócseny davolna!” (Aki még a rendszerváltás előtt járt iskolába, annak nem kell fordítani, a fiatalabbak kedvéért: Nagyon, nagyon elégedett vagyok!) Aztán mi is sorra kerültünk.
„Tökéletes versenyt futottam, de roppant nehéz volt. Előzőleg sokakkal beszéltem, s mindenki azt mondta, tartalékoljam az erőmet az utolsó három kilométerre, de akkor aztán nyomjam, ahogy csak bírom. Így is tettem, egy pillanatig sem szenvedtem, nagyon jól sikerült beosztanom az erőmet” – árulta el Smigun.

Ajándékként amerikai nyaralás

A kérdésre, mi a különbség a 15 kilométeres üldözőversenyben – 7.5 kilométer klasszikus, 7.5 kilométer szabadstílus – elért aranyérme és a mostani között, komoly arccal így felelt: „Óriási a különbség. Úgy érkeztem Torinóba, hogy a tíz kilométeres klasszikus számot feltétlenül meg kell nyernem, s Marit Björgent le kell győznöm. Korábban még sohasem sikerült, de amikor nemrégiben Otepääben, a Világkupa-futamon csak két tizeddel kaptam ki a másik norvég menőtől, Hilde Pedersentől, azt mondtam magamban: Kristina, eljött a te időd. És el is jött, a negyedik olimpiámon, ez az aranyérem most már az enyém! Ez a szám a sífutás legértékesebb versenye, olyan, mint az atlétikában a százméteres síkfutás.”

Megkérdeztük, minek köszönheti, hogy ennyire hibátlanul versenyez Pragelatóban.
„Annak, hogy mentálisan remekül sikerült a felkészülésem. A fizikumommal eddig sem volt baj, de most el is tudtam hitetni magammal, hogy én vagyok a legjobb. Bíztam magamban, s ez döntött. Még egy számban indulok, a harminc kilométeres tömegrajtosban, aztán megyek haza, majd nyaralni az Egyesült Államokba. Az évből tíz hónapot otthon edzek, a nyarat viszont rendszerint Amerikában töltöm – ez az én ajándékom saját magamnak.”
Észtországé meg az, hogy most már száz százalék (legalábbis a kollégák szerint), hogy Kristina Smigun lesz e kis balti államban 2006 legjobb sportolója. ---- S ---- J